Soha nem tudni, hogy mit éri meg felfedezni...
Meg szeretném próbálni ezt a könyvet a fő vonalvezetéstől eltérően bemutatni. Nagyon másként.
Mert nagyon erős a háttértörténet, a tetőpont. Az ahogy inkább sima közepes, mint erős közepes ( komoly kétségeim vannak, hogy kinek is íródott tulajdonképpen. A felnőttek nem tudnak annyira elvonatkoztatni, hogy ne zavarja őket Bruno naívsága, tudatlansága, a gyermekek pedig nem biztos, hogy olyan utalások mögé látnak, amiket a felnőtteknek is inkább éreznek, mint értenek... a gyermeki kíváncsiság pedig ritkán éri be bizonytalan, negatív érzésekkel. Különösen úgy, hogy az ezen érzések hátterében felmerülő kérdések megválaszolatlanok maradnak... nem biztos, hogy ez egy előnyös forma arra, hogy megismerjék a történelmet. Értem én a szándékot, persze, csak...).
A megrázó történet egy kilencéves kisfiúról szól, akinek édesapja egy náci haláltábor vezetője, s ezért a család a tábor mellé költözik. Az unatkozó, magányos Bruno egyszer csak felfedező útra indul a hosszú és magas kerítés mentén…
És innentől számomra, mint családregény kerül terítékre, hiszen nem mindennapi kapcsolatokkal találkozunk: testvér-testvér, apa-anya, szülő-gyerek (akár nagymama-apa, akár Bruno- apa).
Ki mit mikot és hol rontott el. Egész biztos, hogy a történtekért teljes egészében más felelős? Mindenért a költözés tehető felelőssé? Mindenért kizárólag csak az, aki a kinevezés mögött áll?
– Az édesapja tudja, mi a jó maguknak – mondta végül. – Ebben bíznia kell, Bruno úrfi.
– De ha nem vagyok benne biztos! Szerintem szörnyű hibát követett el.
– Akkor ezzel a hibával kell élnünk.
– Ha én követek el hibát, megbüntetnek érte. – Brunót bosszantotta, hogy a gyerekekre vonatkozó szabályok nem érvényesek a felnőttekre, akik rájuk kényszerítették ezeket a szabályokat.
Az egész történet meg nem értések sorozatáról szól.
A teljes történet, különösen a végkifejlet, a már már következetesen oda nem figyelések következménye.
Az alábbi dialógus nagyon mellékszálnak tűnik ugyan, de tökéletesen bemutatja, hogy mi is zavar igazából úgy teljes egészében a családdal:
– Nathalie, ezt már megvitattuk – szólalt meg nagyapa, noha mindenki tudta, hogy ha a nagymama mondani akar valamit, mindig megtalálja a módját, hogy kimondja. Még akkor is, ha nem arat vele sikert.
– Te vitattad meg, Matthias – mondta a nagymama.
– Én csak a fal szerepét játszottam, amelyhez a szavaidat intézted.
Az az érzése az olvasónak, hogy ebben a családban kizárólag hasonló beszélgetések zajlanak. Még véletlenül sem valódi párbeszédek.
... és tudom, hogy ahogy az életben, úgy a regényben sem játszik a mi lett volna ha..., de az én bejegyzésem szerencsére a sajátom és ebben igenis játszani fog:)
Ha Berlinben maradnak, akkor minden bizonnyal életben maradt volna Bruno úrfi, de komoly kétségeim vannak, hogy lelkileg egészséges, felnőtt férfi válhatott volna belőle. A nagymama egyedül nem biztos, hogy elég lett volna, az erős kötődés ellenére sem, hogy megtartsa annak a nyitott, jólelkű, tiszta embernek, aki gyermekként volt. Ettől a gondolattól pedig szomorú leszek... és értem én, hogy nem adekvált, ha azt írom, hogy legalább annyira elszomorít, mint a regény vége..., de igazából nem tudok másképp érezni.
Örülök, hogy találkoztunk. A filmet szerintem nem fogom megnézni. Elsősorban azért nem, mert kevés kivételtől eltekintve, kizárólag könyves vagyok. Másodsorban azért nem, mert nem biztos, hogy igényem van a lehetséges képsorokra.
És különben is, egy könyv, ami szélsőséges érzelmeket vált ki az olvasókból (vegyesen pozitívakat és negatívakat), az szerintem részben már elérte a célját.
– Fáj?
– Már nem – rázta a fejét Smuel.
– Pedig úgy néz ki.
– Már nem érzek semmit.