Richard Gordon: Miből lesz az orvosdoktor?

 A három hónapos megbízatás vége felé azonban elkapott a kínos érzés: még odáig sem sikerült eljutnom, hogy megtanuljam, mi mindent nem tudok.

Ó édes tudatlanság. Ó azok az egyetmista évek... amikor még minden olyan természetes. Minden olyan könnyű. És semmi sem annyira véresen komoly, mint amilyennek látszik...

„…Ahogy a legtöbb orvosfamíliában már lenni szokott, elemista koromtól úgy tekintettem a doktori címre, mint örökletes titulusra. Az egyetemi fokozat elnyerése a hatalmamon kívül eső, távoli végzetként lebegett a szemem előtt, és a szüleimhez hasonlóan valójában meg sem fordult a fejemben, hogy netán egyéb módon is megkereshetném majdan a betevőt. Apám néha elbizonytalanodott, hogy nekem vajon sikerül-e valóra váltanom az ő sebészi vágyait, mivel a tapasztalat óvatossá tette a tudományos előmenetelemmel kapcsolatos meggondolatlan jóslatokat illetően. Annyi bizonyos, hogy kamaszkorom során semmiféle tanújelét nem adtam örökletes hivatásom iránti képességeknek…” Csodák csodája Richard Gordonból mégis orvos lett, és édesapja sebészi álmait is valóra váltotta. Amikor azonban – jó néhány évi praktizálás után – megírta medikuséveinek viharos történetét, rá kellett döbbennie, hogy a toll jövedelmezőbb műszer, mint a szike – legalábbis, ha valaki oly mulattatóan érzékelteti az orvosi pálya temérdek viszontagságát, örömét-bánatát, hullámhegyét-völgyét, mint az azóta már sorozattá terebélyesedett (és az angol televíziósorozat révén még nagyobb népszerűségre szert tett) „Doktor…” könyvek szerzője. A sorozatindító kötet arról mesél, hogy egy londoni klinikán, a második világháborút követő esztendőkben, „miből lesz az orvosdoktor…”

Orvos lettem. Számomra nem volt magától érthetődő. Szerintem tőlem csak a szüleim számára (igen, apukám szintén orvos) volt nagyobb meglepetés a döntésem. És bár lehet, hogy véletlenül alakult így (igaz, én a véletlenekben nem hiszek), de szeretném azt hinni, hogy jó helyen vagyok. Szeretném úgy érezni, hogy megtaláltam a helyem. És egyelőre még félek azt érezni, de úgy általában nagyon úgy érezem, hogy kevés más dolgot tudnék művelni hasonló lelkesedéssel, kitartással, érdeklődéssel és igazából nyugodtan leírhatom, hogy szeretettel... nap mint nap...

A könyv zseniális volt. És amikor elkezdtem olvasni, csak csodálkoztam, hogy mi miért is nem találtunk egymásra hamarabb... olvasás közben, párhuzamosan, szerintem szakmailag eddigi legnehezebb napjaimat éltem át. És most már egészen biztos vagyok, hogy nincsenek véletlenek, nekünk itt és most, vagyis akkor és ott kellett találkozzunk! Hangulat ide, vagy oda, ez a könyv remek volt. És mindenképp lesz még újraolvasva.

Hiszen szórakoztató naplóféleség. Félelmetes, hogy mennyire valóságosak a jelenetek az idétlen, nagy köpenyek..., de jó, hogy nem kell naponta szembesüljek a köpenyek világával. Döbbenetes, hogy mennyire hitelesek a karakterek, a problémák, a félelmek, az örömök...
A Bojtorján egyik örökzöld slágere jutott eszembe: ... a város mindig változik, az emberek sosem… a színhely mindig változik, a történet sohasem.
A humoros, tiszta, nyílt, őszinte és korrekt főszereplőben, ami még különösen tetszett az a cinizmus és az önirónia volt. Ez így akkor is egy egészséges keverék az élethez, ha sokszor kételkednénk benne...

Sir Lancelot Spratt mellé osztottak be sebészi gyakorlatra. Hivatalos megnevezés szerint „Sir Lancelot kötözője” voltam, ami nem azt jelentette, hogy nekem kellett kényszerzubbonyt húzni a betegre egy-egy különösen rázós műtéti beavatkozás előtt, hanem az én feladatom volt három-négy frissen operált beteg napi átkötözése az osztályon. A név bizonyos méltóságot sugallt azáltal, hogy a medikus végre valami hasznos feladatot kapott a klinikán ahelyett, hogy – miként a nővérek és az osztályos orvosok éreztették vele – folyton csak láb alatt lenne, mint egy játékos cica.