Ablonczy Anna: Miért éppen Polcz Alaine?

„Hogy utánamenjek Polcz Alaine izgalmas és rendkívül tartalmas életének, ahhoz az első, Hollós Róbertné Gizi nénivel készített interjúm adta az ötletet, amit még az Életszakácskönyv szingliknek című könyv népszerűsítése okán sikerült olyan jól megírni, hogy egy részlet a Nők Lapjában is megjelent. Persze, tudtam, hogy a munkájáról már Polcz Alaine is többször beszámolt a naplóiban, könyveiben, sőt Singer Magdolnának is egy remek könyvben, de megismerve Gizi néni izgalmas személyes történetét, arra gondoltam, mi lenne, ha megkeresném Polcz Alaine életének további fontos szereplőit: ki hogyan és mire emlékszik, milyen közös munkák, történetek kötik össze a múltjukat, hogyan hatottak egymásra, és főként, hogy ebből mit visznek tovább mostani életükben? Vagyis nemcsak a múlt, de a jelen és főként a folytatás is érdekelt, ezért úgy gondoltam, sorra veszem Polcz Alaine Életének meghatározó szakaszait, mikor, kivel osztotta meg életét, munkáját, figyelmét és gondolatait. De mert ez a szempont túlságosan sok interjúalanyt jelentett volna, a saját dolgomat megkönnyítendő, elsősorban olyanokat kerestem meg, akiket maga Aleine is emleget a naplóiban.” (Ablonczy Anna)
Köszönöm Ablonczay Annának ezt a gyűjteményt. Teljesen nyilvánvaló, hogy rengeteg idő, energia, szervezés és tervezés áll mögötte. És noha sokáig állt a polcomon a könyv, elérkezett az idő, amikor találkoznunk kellett.
Polcz Alaine életérzés, fogalom és nagyon sok pozitív érzés (közvetlen, nyílt, őszinte, természetes, hiteles,...) megtestesítője, egyben. Jó volt megismerkedni a szűkebb, tágabb környezetével, ismerősivel, barátaival, munkatársaival.
Polcz Alaine számomra feltöltődést jelent. Valami frisset, üdét és nagyon nagyon sok szeretet. És hogy mennyire szerethető a világa?
A múlt pénteken beszéltünk telefonon, és elmeséltem, hogy valami bajból keveredtem ki, mire azt mondta: „Látod, megsegített az Isten”. „De Panka, ha nem hiszel Istenben, miért gondolod, hogy engem segített?” Mire Panka, kissé felháborodva, enyhén rendreutasító hangon: „Amiért én nem hiszek benne, téged még segíthet.”
Jó volt ez a gyűjtemény is. Hiszen róla szól. Nem kizárólag a könyveiről, történeteiről. Sokkal inkább a hétköznapjairól, az általa képviselt eszmékről, a céljairól, a számára fontos dolgokról. Karizmatikus személyiség, megismételhetetlen élete. De nem is megismételni kell. Sokkal inkább a sajátunkat hitelesen élni.

Ami velem történik, az függ tőlem is: mit választok, hogyan döntök, merre indulok, mit kezdek indulataimmal és érzelmeimmel, mit teszek másokkal nap mint nap vagy kritikus helyzetben.

Agatha Christie: Tíz kicsi néger

Tíz kicsi néger éhes lett egyszer; s vacsorázni ment,
Egyik rosszul nyelt, megfulladt, s megmaradt kilenc.
Kilenc kicsi néger későn feküdt le, s rosszat álmodott,
Egy el is aludt másnap, s nem maradt, csak nyolc.
Nyolc kicsi néger sétára ment egy szép kis szigeten,
Egy ott is maradt örökre, s így lettek heten.
Hét kicsi néger tűzifát aprít, gyújtóst hasogat,
Egyik magát vágta ketté, s már csak hat maradt.
Hat kicsi néger játszadozik a kaptárok között,
Egyet megcsíp egy kis méh, és nem marad, csak öt.
Öt kicsi néger tanulgatja a törvény betűjét,
Egyik bíró lesz a végén, s marad, csak négy.
Négy kicsi néger tengerre száll, és egy piros lazac
Egyet lépre csal, bekapja, s csak három marad.
Három kicsi néger állatkertben jár, egy nagy medve jő,
Egyet keblére ölel, és így marad kettő.
Két kicsi néger kiül a napra s sütkérezni kezd,
Egyik pecsenyévé sül és nem marad, csak egy.
Egy kicsi néger magára hagyva, árván ténfereg,
Felköti magát, és vége is, mert többen nincsenek.

Mindig azt hittem, hogy engem nem kötnek le igazából a krimik. Mint tudjuk, tévedni emberi dolog, de ezt belátva kellemesen csalódni... isteni érzés. 
Azt hiszem, hogy még sok időt kell AgathaChristie társaságába töltenem, hogy elmondhassam, hogy egy új rajongóval lett gazdagabb..., de a Tíz kicsi néger története jó alap lesz hozzá, ebben biztos vagyok.

Tíz egymásnak ismeretlen ember meghívást kap egy pazar villába. A villa egy sziklás, elhagyatott szigeten áll, amely sziget néger fejhez hasonlít, arról kapta a nevét is. A villa titokzatos tulajdonosáról mindenféle pletykák keringenek. A vendégek, bár valamennyiük múltjában van valami, amit legszívesebben elfelejtenének, reménykedve és örömmel érkeznek meg egy pompás nyári estén a sziklás öbölbe. A tulajdonos azonban nincs sehol… A felhőtlennek ígérkező napokat egyre félelmetesebb események árnyékolják be. A sziget látogatóit a különös fordulatok hatására hatalmába keríti a rettegés. Tízen érkeznek. Hányan távoznak?
A bűnügyi regény koronázatlan királynőjének talán legjobb, leghíresebb művét tartja kezében az olvasó.

Nem lettek kedvenc szereplőim, de a történet teljes mértékben lekötött, szórakoztatott és elvarázsolt. Ha ez a krimi, mint műfaj, akkor már alig várom a következő AgathaChristiet és amikor már magabiztosabb leszek, akkor távolabbi vizekre is evezek majd..., de tényleg lelkes lettem a műfajt illetően:)
Kedvenc idézet, természetesen:

Nos, ha már itt tartunk, az orvostudomány jórészt ráolvasás. S neki jó fellépése van: reményt és hitet tud kelteni a betegekben.

... és igazából még nem is nyomoztunk együtt. Ugyanis puszta kikapcsolódásnak szántam, lesz ami lesz alapon olvasva. De a következőnél már szemfülesebb leszek.:)

– Cserbenhagyta az embereit… hogy éhen dögöljenek?
– Attól tartok, nem éppen makulátlan úriemberhez illő dolog volt. De hát az ember legfőbb kötelessége, hogy életben maradjon.

Lázár Ervin: A fehér tigris

... senki sem hitt igazán a tigrisben, mégis mindenki látni akarta.

Akkor azt hiszem, hogy én lennék a kivétel.
 
Lázár Ervin mindmáig egyetlen regénye először 1971-ben látott napvilágot, s keltett igazi feltűnést a magyar irodalom újdonságaira érzékenyen figyelő olvasók táborában. A fehér tigris egy meseszerűen valószínűtlen és csodás elem magától értetődően természetes kezelésével beszél a korabeli (és mindenkori) hétköznapi ember erkölcsi próbatételéről. Vagy ahogyan az irodalomtörténet fogalmaz (mert a regény azóta bevonult az irodalomtörténetbe) „olyan krízis-szituációt hordoz magában, amely alapvetően választásra kényszeríti a főhőst, Makos Gábort. A fiatal mérnökhöz hozzászegődő és csodás tulajdonságokkal rendelkező tigris olyan lehetőségeket teremt, melyekkel valahogyan élni kell. Makos a kihívást elfogadja, ám nagyszerű helyzetével visszaél: nincs ereje a felajánlott jót véghez vinni, helyette erőszakkal kíván győzni.” A csodálatos tulajdonságokkal megáldott tigris a teljes hatalom szimbóluma, amelynek gazdája a jót is, de a rosszat is korlátozás nélkül képes megvalósítani. Az ember utópisztikus énjének a csodás megtestesülése, s a regény szomorú kérdése, ami az ember örök dilemmája is egyúttal, hogy miért nem vagyunk képesek cselekedeteinkkel valóra váltani jobbik énünk vágyait és reményeit, olyankor sem, amikor ennek látszólag nincs akadálya, s miért maradunk mindig alul saját emberi tulajdonságaink rossz erkölcsi beidegződéseivel szemben? Lázár Ervin regénye az ember erkölcsi állapotának egyik alapvető-örök kérdését ábrázolja a 20. századi ember világában.

Minden benne van a fülszövegben.
Nem lázárervines. Nem mesés, noha egy hófehér, csodás tigris, akit nem fognak a golyók, elég varázslatos kezdet. Mégis véresen komoly meseregény. Félelmetes nagyjából minden pillanata. És legkevésbé a tigris miatt.

Értettem én MakosGábor drámáját, akit nem tudok se pozitív, se negatív szereplőnek kategorizálni, mert egyszerűen nem lehet. Leginkább a nyomorult jelzőt tudnám hozzá társítani.
És amennyiben teljesen őszinte kellene legyek, akkor én nem szeretnék egy fehér tigrist. Nem azért mert képmutató vagyok és nem élvezném a hatalmat. Csak egyszerűen félnék a tigrisem szinétől... :(

Örülök, hogy LázárErvin sok sok mesét írt és hogy úgy igazából mindig is megmaradt az igazi mesevilágnál. 
De azért továbbra sem fogom kihagyni a felnőtteknek szóló meséit sem. Mert az az egy biztos, hogy írni nagyon tud.

Boris Vian: Tajtékos napok

Kis rózsaszín felhő ereszkedett le az égből, és feléjük közeledett.
– Menjünk bele! – javallotta a fiú.
– Rajta!
És a felhő beburkolta őket. Meleg volt benne, és fahéjascukor-illat.

Boris Viantól nagyon tartottam. Így utólag, nem teljesen alaptalanul.

Íme egy könyv az élet kegyetlen varázslatáról, melyet már több évtizede olvasunk újra és újra, titkon azt remélve, hogy e történetben minden baj csak átmeneti.A szemérmesen félszeg, szerelemre éhes Colin és a kedvesen egyszerű Chloé gátak nélkül beteljesülő kapcsolatának története Boris Vian tollából meghökkentő stílusban, üde frissességgel, pergő ritmusban születik meg. A világot önfeledten habzsoló pár szerelmi történetében az abszurditás humorával, kiapadhatatlanul változatos őrültségeivel támadja a hamis értékek, a pózokkal teli sznobizmus konzerválóit, úgy, hogy a meglepő szófordulatok, szinesztéziák és szürrealista helyzetek mögött azért mégiscsak az alapvető emberi érzések görgetik a szerelmi történet cselekményét.Az olvasó csodálkozó mosolya hamar lesz harsány nevetéssé, ami hirtelen az arcra fagy, mert a szerelmesek szertelen boldogságára váratlanul iszonyú csapást mér az ostoba végzet: a kivédhetetlen tragédia…

... nehezen találtunk egymásra. Noha szórakoztatóak voltak a képei. A helyzetek megközelítése. A szinesztéziái. De magát a történetet, lecsupaszítva, nagyon kevésnek éreztem. Az ahogy viszont olyan erős lett, hogy a végére nem zavartak az együgyü szereplők. Nem zavar a csöpögős szerelmi szál. És észrevétlenül szerettem meg Vian teljes világát. Zseniális.
És nem mondom, hogy nem villant be olvasás közben Alice..., de talán ez nem is fontos. 
Engem nem az érdekel, hogy mindenki boldog legyen, hanem hogy ki-ki külön-külön.
A zsugorodó, eltűnő világ... a koktélzongora... az egér... a sok fura étel... a fegyverek gyártása... úgy jó ez a könyv, ahogy meg lett írva. Bármennyire is nyomasztó, a stílusa könnyedén viszi el a hátán...

– Mit csinál? – kérdezte a macska. (…)
– A vízparton áll – felelte az egér.
– Vár, s amikor eljön az ideje, a pallóra lép, és megáll a közepén. Valamit néz.
– Nem nagyon nézhet semmit – kétkedett a macska. – Hacsak nem a lótuszvirágot.
– Igen – hagyta helyben az egér –, várja, hogy felbukkanjon és megölhesse.
– Hülyeség – mondta a macska. – Nem érdekel.
– Aztán, ha vége – folytatta az egér –, visszajön a partra, és a fényképet nézegeti.
– Hát sose eszik? – érdeklődött a macska.
– Nem – felelte az egér. – Legyengül, és én ezt nem bírom. Egy szép napon még félrelép, amikor felmegy erre a nagy pallóra.
– Mit bánod te azt? – kérdezte a macska. – Boldogtalan, nem?…
– Nem boldogtalan – mondta az egér –, bánatos. Ezt nem bírom. Meg bele fog esni a vízbe, nagyon kihajol.
– Akkor hát – mondta a macska –, ha így van, megteszem neked ezt a szívességet, de nem tudom, miért mondom, hogy „ha így van", mert a fene érti az egészet.
– Igazán nagyon jó vagy.
– Dugd a fejed a torkomba – mondta a macska –, és várj.
– Lehet, hogy sokáig tart? – kíváncsiskodott az egér.
– Addig, amíg valaki a farkamra nem lép – felelte a macska –, gyorsreflexre van szükségem. De ne félj, kinyújtom a farkam. Az egér kifeszítette a macska állkapcsát, és bedugta fejét hegyes fogai közé. De szinte rögtön kirántotta.
– Hékás! – mondta az egér –, csak nem cápát ettél reggelire?
– Ide figyelj – mordult rá a macska –, ha nem tetszik, elmehetsz. Én utálom az ilyesmit. Intézd el magad. Úgy látszik, megharagudott.
– Ne bosszankodj – kérte az egér. Behunyta kis, fekete szemét, és visszadugta a fejét a megfelelő helyre. A macska óvatosan az édes kis szürke nyakra illesztette acélos szemfogait. Az egér fekete bajsza elkeveredett az övével. Kinyújtotta lompos farkát, és kiszolgáltatta a járda kénye kedvének.
És akkor énekelve arra jött a Szent Stricius-árvaház tizenegy világtalan lánynövendéke.

Anton Pavlovics Csehov: Sirály és William Shakespeare: Romeo és Júlia

Csehov a nagy realista orosz irodalom kiemelkedő képviselője. Az elbeszélés műfajában egyedülállót alkotott. Emellett külön értéket képviselnek újszerű dramaturgiával megírt mesteri színművei, melyek közt a legjelentősebbeket e kötet is tartalmazza. Csehov legjobb hősei nem békélnek meg a sekélyességgel, de ugyanakkor nincs erejük ahhoz, hogy legyőzzék. Legfontosabb pszichológiai vonása a tudat és az akarat összeütközése. Lukács György szerint (A modern dráma elmélete): „Csehov drámái a modern irodalom leghalkabb drámái. Alig van bennük mozgás: a mocsár elnyeli az embereket, az egyik erősebben vergődik, a másik gyöngébben; mindegy, el kell süllyednie. Akaratról vagy küzdelemről szó sem lehet. A katasztrófák pedig – már ahol vannak – egészen groteszkül hirtelenek és véletlenekkel telik. Ezeknek az embereknek külső élete csupa véletlen; csak a vég bizonyos és szükségszerű. Egyszerre elcsattan egy lövés és elhangzik egy kiáltás – s utána, megint a régi csend, az orosz sivatag csendje.”

 A Romeo és Júlia (1595) témájának alapja egy olasz novella: Shakespeare a kor szokása szerint nyúlt ismert témákhoz, és teremtett azokból új, önálló alkotást. A novellából kiindulva írta meg a líraiság és a tragédia szintézisének a remekét. Párkapcsolat, szerelem, érzékiség, családi viszály, ifjú nemzedék és öregek ellentéte: örökké aktuális élethelyzetek. Tobzódó életvágy és végzetszerű halál oly költőiséggel és drámaisággal megfogalmazva, hogy a világirodalom egyik legnagyszerűbb szerelmes művét ünnepelhetjük a darabban. A létezés fő misztériuma, a szerelem – az élet maga – és a halál egy alkotásban: a mindenkori ifjúság megdicsőülése és az értelmetlen halál elutasítása.

... igazából nem készültem bejegyzést írni egyik híres drámáról sem. És hogy mégis miért tettem? Hogy ha bár röviden is, de annál meggyőzőbben tudjam kiritzálni az összes olyan oktatási rendszert, ami ezen remekműveket nyomja le 16, 17 éves gyermekek torkán... szerencsétlenebb esetben egy életre elvéve a kedvüket a drámától, mint műfajtól. Pedig lehet ezt másképp is. Szerencsére.
Idén A vadkacsát olvasva (a Bányavidékre ki se térek, mert ugye az túl modern lenne... túl aktuális...túl érhető) azon gondolkoztam, hogy miért idegenkedtem én a drámáktól... mostmár eszembe jutott és tudom... brrr...És ha már William... Sok hűhó semmiért.
Sok dráma áll még előttem. És biztos vagyok benne, hogy sok lesz közülük kedvenc. 
De ez a két mű mutogatni való szerintem a mit ne háziolvasmánynak kategóriában... komolyan.

Lakatos István: Dobozváros

Egy város, amit le kell győznöd

És bármilyen rettenetes hely is az a Dobozváros, az alsó tagozatos napközinél nem lehet rosszabb. Zalán erről szentül meg volt győződve, szemernyi félelem sem volt hát benne.

Lakatos Istávan nagyon jól rajzol. Csodálatos a fantáziája. 

Lakatos István meseregényében egy nem túl szép napon egy Zalán nevű kisfiúékhoz beállít egy Székláb nevű öregember, és azt állítja, hogy a szülei már nem az igaziak, hanem másolatok. Székláb elmeséli a kisfiúnak: szüleit elrabolták a dobozvárosiak, ezért vele kell mennie. Zalán nem tehet mást, mint útra kel az ismeretlen öregemberrel, mert csak így lát esélyt arra, hogy viszontlássa az igazi szüleit. Miután alaposabban megismerkedik Székláb birodalmával, egy családnyi vízimanóval és Jónással, a kecskével, még előtte áll, hogy sárkányokkal is találkozzon Dobozvárosban. Lakatos István könyve kalandos, varázslatos és szívhez szóló történet tíz éven felüli gyerekeknek.

... és nem biztos, hogy a mese kategória elbírja ezt a történetet. Pedig olyan meseszerű, amire szükség van. Nagyon nagy. Amire a gyerekeknek is szükségük van. Akkor is, ha nem tudják. Akkor is, ha nem érzik még...
Jónás, Kolompóc, a felhők, Székláb, Székláb otthona... ez mind tetszett.
Én szeretem a fantasyt. Szeretem Harryt, szeretem Bilbót és sorolhatnám a szereplőket, sorolhatnám a meséket...
... és Tim Burton is kedvenc. Szeretem az abszurd, a groteszk és bizarr dolgokat. De én ezt a könyvet nem tudtam megszeretni. Túl komor. Minden meseszerűsége kevés ellensúlyként, bármennyire is erős a történet képi világa.

A mese alcíme szerinte Dobozváros nem más, mint egy város, amit le kell győznöd. És persze a végén legyőzetik, épp az utolsó pillanatban, mint a  filmekben minden jóra fordul..., de annyira szürke, annyira gonosz, annyira nehéz lesz tőle a szív..., hogy úgy érzem, hogy valahogy végig Dobozvárosban maradtam és beleragadtam, mint egy nagyon tömör, erős iszapmasszába, amiből nincs kitörési lehetőség. És ezen a családi béke, a minden jó ha a vége jó fíling sem segített. Akkor sem, ha értem, érzem és nap mint nap tapasztalom, amire LI a könyvben utal, minden túlzás nélkül téve ezt... De ez nekem most akkor is túl sok volt.

Azért a Lencsilányra, szintén Lakatos Istvántól, még nagyon fáj a fogam. Mert meggyőződésem, hogy LI nekem is ír. És fogunk még találkozni. 

Fenébe is, egy kisfiúnak nem ilyesmiken kellene járatnia az agyát! Hanem szuperhősökön, óriásrobotokon, gonosz tudósokon – esetleg még a lányokon, bár ha versenybe állítanánk mondjuk a kalózokkal, akkor egyértelműen az utóbbiak nyernének. 

Richard Gordon: Miből lesz az orvosdoktor?

 A három hónapos megbízatás vége felé azonban elkapott a kínos érzés: még odáig sem sikerült eljutnom, hogy megtanuljam, mi mindent nem tudok.

Ó édes tudatlanság. Ó azok az egyetmista évek... amikor még minden olyan természetes. Minden olyan könnyű. És semmi sem annyira véresen komoly, mint amilyennek látszik...

„…Ahogy a legtöbb orvosfamíliában már lenni szokott, elemista koromtól úgy tekintettem a doktori címre, mint örökletes titulusra. Az egyetemi fokozat elnyerése a hatalmamon kívül eső, távoli végzetként lebegett a szemem előtt, és a szüleimhez hasonlóan valójában meg sem fordult a fejemben, hogy netán egyéb módon is megkereshetném majdan a betevőt. Apám néha elbizonytalanodott, hogy nekem vajon sikerül-e valóra váltanom az ő sebészi vágyait, mivel a tapasztalat óvatossá tette a tudományos előmenetelemmel kapcsolatos meggondolatlan jóslatokat illetően. Annyi bizonyos, hogy kamaszkorom során semmiféle tanújelét nem adtam örökletes hivatásom iránti képességeknek…” Csodák csodája Richard Gordonból mégis orvos lett, és édesapja sebészi álmait is valóra váltotta. Amikor azonban – jó néhány évi praktizálás után – megírta medikuséveinek viharos történetét, rá kellett döbbennie, hogy a toll jövedelmezőbb műszer, mint a szike – legalábbis, ha valaki oly mulattatóan érzékelteti az orvosi pálya temérdek viszontagságát, örömét-bánatát, hullámhegyét-völgyét, mint az azóta már sorozattá terebélyesedett (és az angol televíziósorozat révén még nagyobb népszerűségre szert tett) „Doktor…” könyvek szerzője. A sorozatindító kötet arról mesél, hogy egy londoni klinikán, a második világháborút követő esztendőkben, „miből lesz az orvosdoktor…”

Orvos lettem. Számomra nem volt magától érthetődő. Szerintem tőlem csak a szüleim számára (igen, apukám szintén orvos) volt nagyobb meglepetés a döntésem. És bár lehet, hogy véletlenül alakult így (igaz, én a véletlenekben nem hiszek), de szeretném azt hinni, hogy jó helyen vagyok. Szeretném úgy érezni, hogy megtaláltam a helyem. És egyelőre még félek azt érezni, de úgy általában nagyon úgy érezem, hogy kevés más dolgot tudnék művelni hasonló lelkesedéssel, kitartással, érdeklődéssel és igazából nyugodtan leírhatom, hogy szeretettel... nap mint nap...

A könyv zseniális volt. És amikor elkezdtem olvasni, csak csodálkoztam, hogy mi miért is nem találtunk egymásra hamarabb... olvasás közben, párhuzamosan, szerintem szakmailag eddigi legnehezebb napjaimat éltem át. És most már egészen biztos vagyok, hogy nincsenek véletlenek, nekünk itt és most, vagyis akkor és ott kellett találkozzunk! Hangulat ide, vagy oda, ez a könyv remek volt. És mindenképp lesz még újraolvasva.

Hiszen szórakoztató naplóféleség. Félelmetes, hogy mennyire valóságosak a jelenetek az idétlen, nagy köpenyek..., de jó, hogy nem kell naponta szembesüljek a köpenyek világával. Döbbenetes, hogy mennyire hitelesek a karakterek, a problémák, a félelmek, az örömök...
A Bojtorján egyik örökzöld slágere jutott eszembe: ... a város mindig változik, az emberek sosem… a színhely mindig változik, a történet sohasem.
A humoros, tiszta, nyílt, őszinte és korrekt főszereplőben, ami még különösen tetszett az a cinizmus és az önirónia volt. Ez így akkor is egy egészséges keverék az élethez, ha sokszor kételkednénk benne...

Sir Lancelot Spratt mellé osztottak be sebészi gyakorlatra. Hivatalos megnevezés szerint „Sir Lancelot kötözője” voltam, ami nem azt jelentette, hogy nekem kellett kényszerzubbonyt húzni a betegre egy-egy különösen rázós műtéti beavatkozás előtt, hanem az én feladatom volt három-négy frissen operált beteg napi átkötözése az osztályon. A név bizonyos méltóságot sugallt azáltal, hogy a medikus végre valami hasznos feladatot kapott a klinikán ahelyett, hogy – miként a nővérek és az osztályos orvosok éreztették vele – folyton csak láb alatt lenne, mint egy játékos cica.

2015 - 50 könyves kihívás

A saját értékrendem szerint. Így nem lehetett egy könyvet több helyre, de értek például a mesék és a drámák (az elsők, mert szeretem a meséket, a másodikak, mert épp a kihívásnak köszönhetően fedeztem fel ismét őket... :) ). Ugyanúgy értek az újraolvasások és a költők is. 
És akkor a lista:)

Olvass el: 

1. egy könyvet, ami több mint ötszáz oldal. 
J. K. Rowling: Harry Potter és a Halál ereklyéi 
2. egy klasszikus romantikus könyvet. 
William Shakespeare: Romeo és Júlia
3. egy könyvet, amiből film is készült.
J. K. Rowling: Harry Potter és a Főnix Rendje
4. egy könyvet, ami ebben az évben jelent meg.
Leiner Laura: Hullócsillag
5. egy könyvet, aminek a címében számjegyek szerepelnek. 
Sue Townsend: A 13 és 3/4 éves Adrian Mole titkos naplója
6. egy könyvet, aminek szerzője még nincs 30 éves.
Oravecz Nóra: Tejszínhab nélkül
7. egy könyvet, aminek szereplői nem emberek.
Csukás István: Süsü, a sárkány, 
J. K. Rowling: Harry Potter és a félvér herceg
8. egy vicces könyvet.
Alexander Holzach: Lass dich nicht stressen!
9. egy könyvet, amit nő írt.
Hervay Gizella: Lódenkabát Keleteurópa szegén
10. egy misztikus vagy krimi könyvet.
Agatha Christie: Tíz kicsi néger
11. egy könyvet, aminek címe csupán egy szóból áll.
Örkény István: Babik
12. egy novelláskötetet. 
Tóth Krisztina: Pillanatragasztó
13. egy könyvet, ami egy másik országban játszódik.
Dimitri Verhulst: Problemszki Szálloda
14. egy szépirodalmi művet. 
Ken Kesey: Száll a kaukk fészkére
15. egy népszerű szerző első könyvét. 
Varró Dániel: Bögre azúr
16. egy könyvet, amit a kedvenc íróm írt, de eddig még nem olvastam. 
Dragomán György: Máglya
17. egy könyvet, amit egy barátom ajánlott. 
Mérő László: Az érzelmek logikája
18. egy Pulitzer Díjas művet. 
Michael Cunningham: Az órák
19. egy igaz történeten alapuló könyvet.
Zacher Gábor, Karizs Tamás: A Zacher
20. egy könyvet az „Ezeket egyszer el kell olvasnom!” listám aljáról. 
Tóth Krisztina: Magas labda
21. egy könyvet, amit édesanyám szeret.
Jókai Anna: Ne féljetek!
22. egy könyvet, ami ijesztő. 
Janne Teller: Ha háború lenne nálunk 
23. egy több mint százéves művet.
Henrik Ibsen: A vadkacsa
24. egy könyvet, amit csupán a borítója alapján választottam ki.
Limpár Ildikó: Emlékek tava
25. egy könyvet, amit még az iskolában kellett volna elolvasnom
Anton Pavlovics Csehov: Sirály
26. egy memoárt.
Rados Virág: Bipoláris
27. egy könyvet, aminek egy nap alatt a végére lehet érni.
Hervay Gizella: Tőmondatok
28. egy könyvet, aminek a címében ellentétes jelentésű szavak szerepelnek.
Bodor Ádám: Plusz-mínusz egy nap
29. egy könyvet, ami egy olyan helyen játszódik, ahová mindig is el akartam jutni.
Alberto Moravia: A római lány
30. egy könyvet, ami abban az évben jelent meg, amikor születtem. 
Csukás István: Oriza-Triznyák
31. egy könyvet, amiről rossz véleményeket hallottam.
Abby Lee: Hol jár az eszem?
32. egy trilógiát. 
Kormos István: Vackor világot lát
Kormos István: Vackor az elso bében
Kormos István: Mese Vackorról, egy pisze kölyökmackóról
33. gyerekkorom egy könyvét.
Hervay Gizella: Kobak könyve
34. egy könyvet, amiben szerelmi háromszög van.
A. J. Cronin: Réztábla a kapu alatt
35. egy könyvet, ami a jövőben játszódik.
Raana Raas: Csodaidők 1.- Az ogfák vöröse 
36. egy könyvet, ami egy gimnáziumban játszódik.
Leiner Laura: Kezdet
37. egy könyvet, aminek a címében szerepel egy szín.
Szabó Róbert Csaba: Fekete Dacia
38. egy könyvet, ami megríkatott.
Dimitri Verhulst: Semmivégre
39. egy varázslatos könyvet. 
J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve
40. egy képregényt.
Jeff Kinney: Von Idioten umzingelt! (Gregs Tagebuch 1.)
41. egy könyvet, aminek írójától még nem olvastam eddig semmit.
Bogdán László: Az elveszett árnyékok története
42. egy könyvet, ami az enyém, de eddig még nem olvastam el.
Zsuzsa Bánk: Der Schwimmer
43. egy könyvet, ami a szülővárosomban játszódik.
Kaffka Margit: Hangyaboly
44. egy könyvet, ami eredetileg nem az anyanyelvemen íródott.
R. D. Laing: Tényleg szeretsz…?
45. egy könyvet, ami karácsonykor játszódik.
Anne B. Ragde: Berlini nyárfák
46. egy könyvet, aminek írójának monogramja megegyezik az enyémmel.  
Boris Vian: Tajtékos napok 
47. egy drámát.
Shakespeare: Sok huhó semmiért
48. egy betiltott könyvet.
Janne Telle: Semmi
49. egy könyvet, ami egy televíziós műsoron alapul vagy az készült belőle.
Lewis Carroll: Alice Csodaországban
50. egy könyvet, amit többször elkezdtem, de sosem olvastam végig. 
Tari Annamária: Z generáció 

Jókai Anna: Ne féljetek!

- ... Tímea legalább különleges egyéniség, és egyre szebb… ha nincs rajta a bolondóra, a maga módján ragaszkodó. Most is üdvözöl, melegen!
- …a maga módján. A maga módján mindenki. A másik módján azonban senki se képes szeretni. Én sem. De majd’ belegebedek, úgy igyekszem. 

és sokszor még az sem elég, ha az ember belegebed...
 
Jókai Anna Kossuth-díjas író könyve az öregedés és a halál regénye, ugyanakkor a négy főhős életének teljes spektrumát öleli fel. Bár a legjelenebb jelenben végződik, az egyes sorsok múltja is megelevenedik: a Horthy-Magyarország, a személyi kultusz, a puha diktatúra esztendei, majd a rendszerváltás reményei és csalódásai, 1997-ig. Két asszony és két férfi története, de a gyermekek, unokák, ősök története is. Különlegessége a regénynek, hogy a négy ember közül nem mindegyik ismeri a másikat, mégis szoros szálak fűzik össze őket? Izgalmas könyv; kinek ajánlott olvasmány, kinek kötelező. Határozott véleménynyilvánítás a mindenkit érintő kérdésben: életünk minősége függ össze halálunkkal. Semmi pesszimizmus: itt a halál perce kiragyog.
Annyira keveset mondd magáról a regényről ez a fülszöveg... milyen is a könyv valójában? 
Sok félelem. És kevés remény. Szívszorító. És rólunk szól. Ettől talán kövérebbé nő a gombóc a torkomban.
Esendőek vagyunk. Tele jellemhibákkal. És kegyetlen dolog ezzel szembesülni. Mindezt úgy, hogy már nincs bocsánat. Nincs újabb lehetőség.
Párhuzamos világok, amelyeknél várjuk, hogy sorsszerűen ismét találkozzanak és nem. Mert az életben általában nem. Még ha a világ lehetőséget is ad arra, hogy igen, még akkor sem. És ettől, meg még megannyi mástól mennyire magányosak maradunk. (ettől nem lehet pontosabban megfogalmazni a történet drámáját, nekem konkrétan többszöri próbálkpzás után sem sikerült, ezért megköszönöm Allen_Ark olvasótársamnak.) 
Félelmetes, hogy mennyire magányos lehet az ember.

... békében halt meg, felvette az utolsó kenetet. - Miért nem értesítettek kiáltja Mária, nem akartam, hogy idegenek közt, nem akartam, hogy magában… - Asszonyom, mondja a fiatal orvos, végső soron mindenki magában…

Beszűkül a világunk. Beszűkül a képzeletünk. 
Félelmetes, hogy mennyie félre lehet érteni még a hozzánk közel álló emberek cselekedetei mögött meghúzódó szándékokat, érzéseket, gondolatokat is... 
Félelmetes, hogy néha kétsébeesetten szeretnénk félreérteni a másikat.
Félelmetes, hogy néha nem tudom, hogy az élet, vagy a halál nehezebb.
És közben érkezik a vigasz, kisszekéren ugyan, de érkezik. Nem hintón. Nem vonaton. Nem autópályai gyorsasággal. És nem sok. Igazából nagyon kevés. Ha vigasz az, egyáltalán... És mégis. Néha abba a kevésbe is nagyon bele lehet tudni kapaszkodni. Bele kell tudni kapaszkodni. Nagyon lehet rá építeni. Hogy mennyire biztos talaj? Miért, mi a biztos?

És akkor a könyvről... remek, egyedi forma, ami nagyon nagy szabadságot ad a szerzőnek és óriási lehetőséget. Szerintem ezt JA teljes mértékben kihasználta.
Egy könyv az ember kapcsolatokról. Nem rózsaszín, nem vattacukor. De legalább őszinte és kegyetlen.
… megbocsátani könnyű. De el is felejteni: az már valami. Leveszed a másikról a törlesztés törvényét. Kivonod az érvénye alól.

Egy könyv, ami a halálon keresztül tanít meg élni. Ez pedig nem kevés. Meglátod, újjászületünk, mondja Villő vidáman. Ez nem kétséges, mondja Márió, csak az még egy kicsit odébb van, aranyszív! Előbb ezt az életet kéne tisztességgel megoldani.
...hiszen ...a halál nem félelmetes; azaz csak annyiban, mint az élet maga...
És a cím ellenére is, azért sokszor félek. De nem csak félelmet kelt JA. Megpróbál megtanítani élni. Jól élni. Szépen élni. Helyesen élni. Elégedetten élni. Ez nem mindig könnyű, így egyben. De meg kell próbálni. Más lehetőség nincs...

Az a könyv lett, amit öt évenként nyugodtan újra fogok olvasni.

Nem is helyes a múlton merengni, mondja Márió, még tudat alatt sem. Örök jelenben kell élni, de milyen nehéz, ez az örök jelen!

Csukás István: Süsü, a sárkány

Bodor Johanna: Nem baj, majd megértem

 
Leszállt a vonatról, és magával vitte az életem első húsz évét…

Stílusos borító. És nagyon találó a történethez.

Én azt hittem, hogy egy történet, ami ennyire közel áll hozzám ( mind korban, mind földrajzilag), nem lehet nem kedvenc a könyv végére.
Én azt is hittem, hogy nagyjából naplóformában, egy középiskolás lány szemével leírva, nekem bármit el lehet adni.
És az utolsó oldalak után elbizonytalanodtam.
Hiszen értem a világot, amiben élt. Nem, nem mondanám, hogy teljesen érzem. Én 89-ben 6 éves voltam és a szüleimnek sikerült olyan környezetet teremteni, amiben jóformán semmi problémám nem volt. Nem éltem balettcipőben, bár nagyon sokáig szerettem volna szertornász lenni... írhatnám, hogy ezt a kor hozta, de szerintem a kilencvenes években is foglalkoztatott a téma, szóval talán mégsem csak a kor... Boldog gyermekkorom volt. Ám voltak képek, hangulatok, amiket teljes mértékben át tudtam érezni. Hiszen, nagy valószínüséggel, sok mindent közösen éltünk át, csak én még kicsi voltam ahhoz, hogy az események mögé lássak. 
Tehát esélyes, hogy valamennyire érzem is a világot. Azt a világot, amit BJ be akarta mutatni.
Mégsem lett kedvenc. És nem azért, mert korrektúráért kiált a szöveg. Én ettől, minden probléma nélkül, el tudtam volna tekinteni.
Sokminden mástól is, amit esetleg hiányoltam, vagy másképp írtam volna...
És akkor mégis mi volt a problémám?

Az 1983-ban induló történet főszereplője a balerinának készülő 18 éves Johanna, aki Bukarestben él értelmiségi szüleivel. A család úgy dönt, Magyarországra költözik, először a szülők tudnak átjönni és a lánynak még legalább két évet kell egyedül otthon maradni, a régi viszonyai között új életet kezdeni, készülni a balettvizsgára, az érettségire; ottani életük felszámolására. Kapaszkodókat keres, holott elszakadnia és szakítania kell. Ha belép egy hivatalba, nem lehet benne biztos, hogy ki is jön onnan. Nyomában a titkosrendőrség és a fortélyos félelem, valamint a férfiak, akik egyre többet akarnak a sudár, saját testiségére ekkortájt ébredő fiatal teremtéstől. Felkavaróan őszinte emlékezés a sorsfordító esztendőkről, a felnőtté válásról, a tánc és a balett beavató rítusairól, a test függéséről és szabadságáról, valamint pontos beszámoló egy abszurd-kegyetlen diktatúra mindennapjairól, nyomasztó árnyairól és váratlan derűiről. A könyv személyes regisztere és dokumentumértéke egyszerre letaglózó és felszabadító.

A háttér és a keret ismert volt, hisz ha kicsi is voltam, de sok történetet hallottam a 89 előtti időszakról. Talán ezért sem taglóztak le olyan részletek, amiknek valószínű, hogy le kellett volna taglózniuk. A felszabadító érzés sem bújt elő belőlem a történet során, a végén pedig különösen nem...
A fülszöveg többi része igaz. Igazából a fülszöveg miatt került várólistára. Maga a sztori stimmel, tehát nem érezhetem becsapva magam. Mégis, csalódott volam, vagyok.
Az én világképembe és abba a balerina képbe, amit a szerző szeretett volna kialakítani magáról, nálam nem fért bele ez a történet, minden apró részletével.
Ítélkezni nincs jogom. És nem is szeretnék. Mégis... belül valahol mélyen sok kérdésem maradt... , de valamit biztosan tudok. Szomorú lehet és óriási teher, ha valaki nem tud megbocsátani. Nem tud felejteni. És megbocsátás nélkül sokkal nehezebb lehet újra hinni.
Ez most, stílusos borító ide, nagyon erős sztori, kerettörténet oda, nem lett az én könyvem. 

Székely Csaba: Bányavidék

... De tudd meg, Iván, nincsen olyan, hogy normális élet. Hiszed-e, hogy nincsen? Csak élet van.

Őszintén sajnálom, hogy lemaradtam a színházi előadásról. Pedig nagyjából még bele is fért volna vásárhelyi létembe. 
A legtöbb esetben úgy gondolom, hogy mindennel és mindenkivel akkor találkozunk, amikor találkoznunk kell. Legyen szó könyvekről, személyekről, darabokról. 
De ezt azért tényleg sajnálom, hogy kihagytam.
Zseniális a szerző.
Székely Csaba fiatal kora ellenére jóval több mint egy szimpla tehetség. Trilógiájának első darabja, a Bányavirág a Színházi Dramaturgok Céhe, majd a Színházi Kritikusok Céhe szerint is Az évad legjobb drámája lett, a szerző megkapta érte a Szép Ernő-jutalmat. A sorrendben második műnek, a Bányavakságnak is két bemutatója volt már. A kötetzáró Bányavíz pedig az Örkény István Színház drámapályázatát nyerte meg. 
A Bányavidék darabjai ugyanazt az isten háta mögötti, reménytelen világot barangolják be, fanyar humorral, tragikomikusan.

Ismét egy színmű. Ismét egy dráma. Ismételten nagyon megszerettem.
A groteszk, humors hangnem kellett a komor és erős történeteknek. Enélkül nehezen lenne befogadható. Így is erős. Néha az volt az érzésem, hogy túl erős. De annyira korrekt volt. Annyira reális. Annyira természetes. Annyira fájdalmas. Annyira szűk. Annyira feketefehér. Annyira szürke. Annyira gyomorszájbavágós..., hogy nem lehetett azt gondolni, hogy ezt, vagy azt másképp kellett volna. Nem. Ez így teljes. Ez így helyes. Ez így igaz.
És azon kevés művek egyike, ha nem az eddigi egyetlen, amiben egyáltalán nem zavart a trágár hangnem, nem zavartak a káromkodások. Olyan szerves részei az egésznek, hogy nem akadtam fenn, nem húztam a számat, nem éreztem, hogy a trend kedvéért, mesterségesen beillesztett szófordulatokat olvasok. Mert van amikor ez az élet része.
Ez a falu sok helyen lehetne. Ezeket a szereplőket sokféle képpen hívhatnák. Ezek a beszélgetések sokszor, többféle díszlet és földrajzi koordináta között, nagyon valószínű, hogy a legtöbbször ugyanúgy alakulnának.
Félelmetes a sok I betüs szereplő. Félelmetes a valóságossága. Félelmetes a természetessége. Félelmetes az ember beszűkült élettere. Félelmtes az életük.

ILONKA Nagyon is idevaló maga, doktor úr. Olyan, mint akárki más itten. Csak kicsikét jobb képű. 
MIHÁLY Éppen ez a baj, hogy olyan vagyok, mint akárki más itten. Itt mindenki idióta. S mióta bezárták a bányát, azóta még idiótább mindenki. A munkanélküliség a legjobb idiótagyártó találmány. (kiissza a poharat) És avval együtt, hogy a saját képére formált ez a hely, mégsem sikerült beilleszkednem ide. Tíz éve élek itten, de még mindig én vagyok a jövevény.

Túl mai. Túl realista. De másképp pedig nem lenne értelme. Ez kizárólag ebbeny a nyers, őszinte, egyszerű, kendőzetlen formában lehet nyerő.
Vadászni fogom Székely Csaba következő könyvét. 

( Mostanában sok erdélyi történetet olvasok. És mégsem eleget. Nem hiszek a véletlenekben. A legtöbb könyvet régóta követem, figyelem és mégis most keresztezték útjaink egymást. Különleges hangulatuk van. Vagy csak számomra különlegesek? Fogalmam sincs. És abban sem vagyok biztos, hogy most éppen ezekre a könyvekre van szükségem. De kényszeresen keresem a lehetőséget a találkozásokra. Remélem egyszer megtalálom, amit keresek..., de lehet, hogy egyszer majd az egészre találok rá. Hogy majd egyszer összeáll a kép. És mi lehete majd a képen? Nem tudom..., de szükségem van azokra az érzésekre, amit az olvasott könyvek hagynak a lelkemben.)

ILLÉS Csak el akartam mondani nektek az újságot, hogy itt van a tévé. 
IVÁN Miféle tévé? 
ILLÉS Magyarországról. 
IVÁN S mit akar az a tévé? Megint fel kell húzzam a székelyharisnyát? 
ILLÉS Azt én nem tudom, hogy fel kell-e húzzad megint a székelyharisnyát. 
IVÁN Oda kell adjam Ilonkának, varrja meg. Hogy enne bélhurutos földigilisztát egész nap a hülye tápos tévéje. 
ILLÉS Téged legalább nem tettek oda énekelni. 
IVÁN Azt éppen nem, de másfelől viszont elmondták nekem tájékoztatásképpen, hogy mennyire szép itt Erdélyben, s hogy milyen szépen őrizzük mi a hagyományokat. 
ILLÉS Hát, őrizni őrizzük. Nem őrizzük? 
IVÁN Őrizzük. Minden reggel, mikor felkelek, kicsit őrzöm a hagyományokat, aztán bemegyek, megsapkázom az öreget, s őrzöm tovább a hagyományokat, ameddig Ilonka hazajön. S aztán, ha meglátogat a doktor egy-két-nyolc pohár végett, odaadom neki, őrizze ő is egy kicsikét. S akkor őrzi ő is a hagyományokat, tölti magába rendesen.

... és hogy is zajlott majd eredetiben?

IVÁN Kezdhetem? Jó. Vajda Iván vagyok, 42 éves lakos. Itt élek ezen a bányatelepen úgy… több mint 42 esztendeje. Apám is itt él, de ő a szomszéd szobában van, s nem hallja. Én gondoskodok róla. Beteg szegény. Nagyapám is itt élt, s az ő nagyapja is, bár vele nem találkoztam még. Élünk. Igen. Éldegélünk. Éldegélünk, dolgozunk, s őrizzük a hagyományokat. (a nadrágjára mutat. Aztán végignéz magán) A pulóver, hát, ezt a pulóvert Ilonkától kaptam születésnapomra. A városból hozta nekem. Ilonka a testvérem. A féltestvérem. Jó ízlése van neki pulóverileg, énszerintem. Megvan mindenünk, nem szenvedünk szükséget semmiben, mert hagyományos életet élünk, s megelégszünk azzal a kicsikével is, ami nekünk van. Így élünk mi itten. Éldegélünk. Kell énekelni? Most még nem kell? Akkor jó. Hogy mondja? Miért olyan nagy az öngyilkossági ráta énszerintem? Azt én nem tudom, miért olyan nagy az öngyilkossági ráta énszerintem. Igazán nem. Elvégre boldogok vagyunk mi itten. Dolgozgatunk, éldegélünk. Ahogy lehet. Panaszolkodni nem szoktunk, élünk, ahogy tudunk, éldegélünk, élünk, éldegélünk, ameddig az Isten egészséget ád. Van, aki… még annál tovább is (az apja szobája felé néz). Ma meglátogatott egy ügyvéd, mert apám végrendelkezni akar. Ez egy ilyen hagyomány itten nálunk, a végrendelkezés. Szeretjük a hagyományokat s a szent katolikus anyaszentegyházat. A templomi férfikórust is szeretjük, mert nagyon szépen tudják énekelni ezt a „Gyere velem a Hargitára” nótát. Menjenek, hallgassák meg. Jó? Megkérem szépen. Jó itt élni, mert vannak ezek a gyönyörű hegyek, s a fenyvesek, s az a kicsi szar csermely is olyan szépen csobog, mint egy patak. Kivéve télen, amikor be van fagyva. Akkor is csobog, csak nem hallatszik. Itt minden olyan szép, mint egy álom. Mint egy álom. Ebben élünk mi benne. Igen. Ebben.

2015 könyvekben

Általában év végén zajlanak az összegzések, de legyünk formabontóak (, ám azért az év végi sem fog elmaradni) :) 
Maya és Réka felkértek egy kihívás teljesítésére (köszönöm!) és nem is árt egy összegzés, már csak azért sem, hogy tudjam, hogy még mi az, amit idén mindenképp el szeretnék olvasni...

1. Legjobb könyv, amit 2015-ben olvastál.
Tompa Andrea: Fejtől s lábtól. Nem azért választottam, mert éppen ez a legfrissebb kedvenc. Bár igaz, hogy versenyben volt az elején Mérő Az érzelmek logikája, Limpár Ildikótól az Emlékek tava, vagy a Száll a kakukk fészkére Ken Keseytől, de viszonylag hamar sikerült döntenem és kevés, vagy sok gondolkozás után is úgy érzem, hogy jelenleg nem tudnék mást választani.

2. Legjobb folytatás, amit 2015-ben olvastál.
Ilyen nem igazán volt. Egyértelmű folytatás semmiképpen nem. Se a Hullócsilag se a Ballépések nem az a könyv, amit a legjobb kategóriába tudok sorolni.Sorozatok újraolvasása pedig ebben a kategóriában nem ér, tehát ezt a választ most passzolom. 
És nem, az Egy ropi naplója sem szorítható be a kategóriába, mert  ugyan sorozat, de valahogy mégsem érzem úgy, hogy ő lenne a válasz. Remélem év végig változik a helyzet.:)

3. Legnagyobb csalódás. 
Két könyv lett megversenyeztetve. Cronin: Réztábla a kapu alatt -al nyert. Kihívótársa SzRCs Fekete Daciája volt, de abban volt néhány novella, ami igazán tetszett. Így maradt Cronin. 
(ezen témakörben nem vettem górcső alá azokat a könyveket, amiktől eleve nem vártam, mert nem várhattam túl sokat. Attól függetlenül, hogy mondjuk igénytelenebbek, semmitmondóbbak voltak, mint Cronin alkotása...)

4. Legnagyobb meglepetés.
Pozitív vagy negatív? Pozitív legyen 
Shakespeare: Sok hűhó semmiért című alkotása. 
Negatív? Ez most ne legyen téma. Eszembe jutott Shakespeare és fel is dobta a hangulatomat.

5. Kedvenc új szerző (debütáló vagy számodra új).
Tompa Andrea (számomra új), Limpár Ildikó (debütáló), Böszörményi Gyula (számomra új), Mérő László (számomra új). Ha csak egy név maradhat, akkor Böszörményi lenne.  

6. Legújabb kedvenc karakter.
McMurphy Kesey Száll a kakukk fészkéréből. És Limpár Ildikó Pannája. Őket nem tudom és nem is szeretném megversenyeztetni, ezért mindketten maradnak. Dragomán Emmája is pályázik a posztra. Hármas holtverseny szerintem.

7. Egy könyv, amin sírtál.
Tóth Krisztina: Pillanatragasztó - Nem feltétlenül sírtam. Nem emlékszem, hogy mikor sírtam utóljára olvasás közben. Nem tegnap volt. De azért szorította a mellkasom... 
Soha egy szót se ...  
Bodor Ádám is versenyben volt, de jobban belegondolva az valami fájóan édes szomorúság, nem feltétlenül sírás...

8. Egy könyv, ami boldoggá tett.
Kevés olyan könyvet olvastam idén, ami egyértelműen boldoggá tett. Limpár Ildikó, Vackor, Kortárs svéd gyermekversek, Varró Dani Bögre azúrja. Ebből azért nagyon gyorsan levontam a következtetést, hogy a boldogsághormonomat a mesék teremelik:). És ha csak egyet lehet választani, akkor maradok Varró Dani Bögre azúr-jánál.


9.  Kedvenc filmadaptáció, amit idén láttál.
Így hirtelen azt mondanám, hogy nem vagyok egy nagy filmes. Nem hirtelenjében is ugyanezt tudom mondani. A Váratlan utazás és a Gilmore Girls nem egészen biztos, hogy megfelelnek a filmadaptáció kitételnek, de más film idénről nem egészen jut eszembe. Pedig tervben volt 1-2, de nem szerepelnek a fontossági listám elején, az az igazság.

10. A legszebb könyv, amit idén vásároltál (vagy kaptál). 
Limpár Ildikó: Emlékek tava - ez volt a legkönnyebb válasz, annyira egyértelmű. Szeretem a borítót, szeretem azt, ami benne van. Sokszor simogatom és olvasgatom, csak mert jólesik.

11. Mely könyveket szeretnéd elolvasni az év végéig? 
Ez egy igen húzós kérdés. Csodaidők sorozat. Bányavidék. Mesepszihológia (két könyv is olvasásra vár a témában). Miért éppen Polcz Alaine? Dobozváros.  8 könyv, mint terv 3 hónapra elég kell(ene) legyen, de. De itt jön közbe, hogy szeretnék klassz, eddig ismeretlen verseket olvasni. Szeretnék szakirodalmat aktívabban olvasni. Szeretnék németül is többet, sokkal többet olvasni... olyan kevés az idő...

12. Új megjelenés, amit még nem olvastál, de szeretnél. 
 Liz Pichon: Az én csúcsszuper világom. Nyilván fontos tényező, hogy egyik kedven szerzőm fia fordította és ezzel került a látókörömbe, de ebben a témában ez volt az első, ami spontán beugrott, mint lehetséges könyv.
Nézegetve a várólistámat, ide tartozhat még Amanda Palmer: A kérés művészete, hisz ez is idei megjelenés. 

13. Legjobban várt új megjelenés az év második felére. 
Ezt nem szoktam követni. Szóval amit szívesen elolvasnék, de fogalmam nincs, hogy egyáltalán előkészületben van: Limpár Ildikó következő meséje, Dragomán következő könyve ( még akkor is, ha A pusztítás könyvével jelenleg komoly harcban állunk), Papp Sándor Zsigmond is képben lesz a továbbiakban is. Továbbá várom, hogy LL a Hullócsillagok után mivel lep meg. De fogalmam nincs, hogy ezek az év második felére vonatkoznak, vagy inkább közeljövő kategória.

Amit megállapítottam, hogy ahogy eddig, így a továbbiakban sem fogok unatkozni. Olvasásra fel!