Bodor Ádám: Plusz-mínusz egy nap

Mostanában finoman fogalmazva is túlfogyasztottam a komor kortárs irodalmat és mégis... ezeket a novellákat szerettem. 
Ezeket a novellákat öröm volt olvasni. Nem voltak meseszerűek. Ugyanolyan valóságosak voltak, mint a többi, amiket egy időre szüneteltetni készültem, mert úgy éreztem, hogy nem tudom élvezni őket. 
Bodor Ádámot és novelláit mégis tudtam. Nagyon tudtam. És úgy a felénél jártam, amikor átfutott a fejemben, hogy tulajdonképpen én ezt néhány oldal után félre kellett volna tegyem egy "majd máskor" címszó kíséretében. De nem.

Hogy ennek mi lehet az oka? Igen. Az egész biztos, hogy BÁ engem a Sinistra körzettel megvett kilóra. De aminek zavarnia kellett volna, az legalább akkora kedvenceknél zavart mostanában, mint amekkora BodorÁdám... szóval csak ez nem lehet az oka.

Bodor Ádám nem tolja az olvasó képébe a saját valóságát, hanem sejtet. És éppen ezért a befogadó hangulatára, érzésvilágára van bízva, hogy éppen mit, mennyit képes az adott pillanatban a kis batyujába beletenni és hogyan akarja a történet látni, érezni, elfogadni, befogadni.  

Bodor Ádámot és novelláit, regényeit egész biztos, hogy sokféleképpen lehet véleményezni, de azt nem lehet szerintem ráfogni, hogy óvatoskodik a témákat illetően. Nem ír könnyed dolgokról, sőt. Mégis. Nagyon finoman használja a szavakat. Leír mindent, de nem sebez. Mint egy öböl, olyan a legtöbb novella. Békés, csendes, majd hullámzik, kavarog éppen időjárástól függően, mikor erősebben, mikor gyengébben és végülis ismét elcsendesedik. A kavargásból pedig mindig annyit érzékeltem, amennyire szükségem volt, gondolom... mert soha nem volt túl sok... és túl kevés sem... soha nem néztem ki a fejemből, hogy akkor most ez mi is volt. 

Lettek kedvenc novellák is. Természetesen nem véletlen a Plusz-minusz egy nap lett a címadó novella. De szinte ugyanolyan kedves lett az Állatkert, a Wolf, az Egy rossz kinézésű ember és sokáig tudnám sorolni a címeket (és az az érzésem, hogy amennyiben naponta kellene három novellát megneveznem a legkedvesebbek közül is,           valószínüleg minden nap változna, hangulat függvényében. Mert tényleg megszerettem őket...).

A szívem mélyén mindig is ragaszkodni fogok Bodor Ádám tájaihoz. A legtöbb történet helyszíne bennem él, nagyon erős képi formában. Mert már BodorÁdám írásai előtt is szerettem ezeket a helyeket. Mert a novellákat olvasva mégjobban megszeretem, noha azt hinné az ember, hogy mindennek van egy határa...

Még sok sok történetére vagyok kíváncsi. Mert mindig azt kapom, amit szeretnék, amire szükségem van. Zseniális.