– London – kiáltottam én.
– London – bólintott Evelin büszkén.
– London – szállt be Márk is.
– London – üvöltött Bogyó, az FBA frontembere.
– London – helyeselt Pete izgatottan.
– Fákjú! – ordította Puding, mire mindannyian kérdőn néztünk rá. – Mi van? – kérdezte. – Én ennyit tudok angolul.
Bexi, akinek mostanra megjelent, és zajos sikert
aratott a második nagylemeze, az Offline, továbbra is sikeres énekesnő,
Nagy Márkot viszont teljesen elfelejtették, mert végül nem ő nyerte a
tehetségkutató műsort. Körte mindent megtesz, hogy ismét sikeressé tegye
Márkot, de ez nem egyszerű, nagyon mélyről kell felhozni a srácot. És
hát ott vannak neki Aszádék is, még mindig a garázsában. Ezért aztán
Körte megragadja a romlott majonéz miatt adódó lehetőséget, és
belegyezik abba, hogy menedzseltjeivel Londonba repüljön egy utazási
műsor forgatására. A Hullócsillag a Bexi-sorozat második kötete, a Késtél folytatása.
Beki talán Laura eddig legjobban sikerült női karaktere, Kinga mellett. Jó jó, benne vannak a tini bénázások, de ez így, ebben a formában és mértékben szerintem még rendben van és belefér.
A történet is pörgős, a hepienden kívül (ez a része a sztorinak azért rendesen kiszámítható, ha pedig mégsem, akkor majd jövök egy bocsi ezt benéztem-el) több fordulattal, kellő fantáziával összehozott jelenetekkel.
A stílus is maradt, noha kevesebb humort érzek benne, mint mondjuk a SzJgben, vagy a Bábel olvasása közben, de azért teljesen felismerhetőek a(z) LL védjegyévé vált poénok. Ha csak egy néhány soros, max 1-2 oldalas részletet tennének elém belőle úgy, hogy nem tudom, hogy ki írta, akkor is simán felismerném.
Továbbra is LL fan maradtam, mert az az értékrend, amit a könyvein keresztül képvisel bőven szükséges az élethez és csak nagyon kevés jelenkori könyvben lehet megtalálni ennyire ifjúságközelien és trendin. Ezért maximális tiszteletem és rajongásom az övé.
Mégsem lett a Hullócsillagok kedvenc... Sajnálom. Igazából tudom az okát. A fő problémám ugyanaz maradt, ami miatt a Késtél sem lett, mert nem lehetett... ugyanis nem nekem szól. Nem érdekel a csillivilli popsztárleszekfátnevelek világ. És ez épp elég ahhoz, hogy bármennyire is érzem a könyv pozitívumait, akkor sem tudok rajongni. Fáradtan nem elaludni a vonaton, mert olvasok... az megy. Hangosan kacagni ( még akkor is, ha jóval ritkábban, mint a SzJg, vagy a Bábel olvasása közben)... az is megy. Szórakoztatónak tartani... ez se nehéz. És akkor mi hiányzik? A teljes szívből rajongás. A kiadás előtti vadászás az első dedikált példányokra. LL bejegyzéseire várás a kiadandó kötet előtt. Az újraolvasásra vágyás már első olvasáskor. És sajnálni, hogy már túl vagyunk az olvasáson, irigyelni mindazokat, akik még előtte vannak...., ez most elmarad..., de kaptam sok más jót és szépet. Természetes majd valamikor biztos jön majd a harmadik rész is és így tovább..., de azért nagyon drukkolok, hogy ez a kötet után írjon LL ismét nekem is valamit...:)
Nincs több fény,
A lámpákat leoltották rég,
Nem láthat senki,
Nem láthat senki a színpadon túl.
Nincs több esély,
Amit kaphatnék, ki marad mellettem, ha kiég
a fény? Ha kiég a fény, mi eddig ragyogott?
Nincs vesztenivalóm. Ennél többet nem adhatok. Ha valaki szeret, az akkor is szeret, ha időnként gyenge vagyok.
Repítette a hírnév,
Ő szárnyra kapott,
Bárki bármit ígér, én
Hullócsillag vagyok.
Repült a felhőkön,
És tudtam, hogy mosolyog,
Mosolyog azon, hogy
Hullócsillag maradok.
Nincs több remény,
Amit adhatnál, nekem
Nem jár második esély, bárki bármit ígér.
Bárki bármit ígér.
Nincs vesztenivalóm. Ennél többet nem adhatok. Ha valaki szeret, az akkor is szeret, ha időnként csalódást okozok.
Repítette a hírnév,
Ő szárnyra kapott,
Bárki bármit ígér, én
Hullócsillag maradok.
... egyszer mindennek eljő az ideje, mint a szalmakalapnak.
Vegyes érzéseim vannak. Igényes borító, tetszetős fülszöveg. Marosvásárhelyen bukkantam rá, a Főtéren. És titkon remélem, hogy ez is egy olyan Máté Angis Mamós találkozás lesz. Röviden és tömören, ám fájó szívvel: nem lett. És lelkiismeretfurdalásom van, hiszen ez így eleve túl magas mérce, aminek majdnem kizárólag csak csalódás lehet a vége..., de tényleg annyira szurkoltam... hiszen elbűvültek a könyv hátoldalán olvasott sorok:
A meseregény négy kisfiú nyári táborban lévő kalandjairól szól. Unják
magukat, esténként félnek a sötétben, ezért, felváltva mesélnek
egymásnak. A rövid, korunk esetlegességeit példázó, rövid, egyperces
mesék után feltűnik egy hosszabb történet, a Csipkerózsika átirata,
amelyben a mese színterén, egy mai német városban kirgiz pionírok tűnnek
fel és Csipkerózsikát keresik. Fantasztikus kalandok közepette meg is
találják, itt a fantasztikus fordulatoknak reális magyarázata van, a
szervezők teszik próbára őket, látni akarják, hogy egy számukra
ismeretlen világban mennyire találják fel magukat. A történet
fordulatos, kalandos, fantasztikus eseményei bizonyítják, hogy a kisfiúk
képesek váratlan feladatokat is megoldani, feltalálják magukat a
szokatlan körülmények között is, bátran, önfeláldozóan és önfeledten
segítenek visszaszerezni a város ellopott árnyékait, hogy
helyreállhasson a dolgok normális rendje. Minderre azért is lehetnek
képesek, mert hisznek abban, hogy meséjük csak a jók győzelmével
végződhet, az árnyékok a fordulatokban bővelkedő kalandos történet végén
vissza is kerülnek a városba, az emberek is, a tornyok is, a házak is, a
lovas szobor is, minden élőlény és tárgy visszakapja önnön árnyékát.
És mindent egybevetve, igazából elbűvölt a történet is.Mert izgalmas volt. Mert humoros volt. Mert jólesett. Mert ötletes volt. Mert a főszereplő gyerekek is szeretnivalóak voltak. Mert a kerettörténet és a mesék is erősek voltak a maguk kategóriájában. Tetszettek az utcai lámpák árnyai, mint visszatérő motívumok és a beléjüklátott figurákkal való játszás. Mesés hangulata volt. Így elsőre mindent megkaptam, amire a fülszöveg alapján vártam, vágytam.
Hogy miért nem lett kedvenc? Így alakult..., de nem is kell minden könyv kedvenc legyen. Elég, ha szeretettel gondolunk rá, megsimogatjuk a borítóját. Ez pedig maradéktalanul meglesz.
Az azért elszomorított, hogy az sem tud, nem képes, hinni a csodában, aki egyszer már átélt varázslatos dolgokat. Ha ezt el tudnám feledni és az utolsó fejezetes mesélő félbeszakítását, akkor akár tökéletes is lehetne.De talán nem kell mindig mindenben a tökéletest keresni. ( Azért a félregépelések elkerülésében akár törekedhettek volna a szerkesztők a tökélyre. Egyes részeknél nagyon zavaró volt.)
Ne felejtsétek el, […] hogy csak addig él az ember, amíg a története él! S a története addig, amíg a hallgatósága!
Itt az ország tetszőlegesen behelyettesíthető. Sőt. Hiszen épp ez a lényege. Merész. Utópia. Vagy csak fordított tükör. És akkor már nagyon is valóságos. Túlságosan is az...
Fiataloknak íródott. Nálam lehet, hogy már már a giccs és a túlírás határát súrolná - igaz, még alulról-, de nekik sokkal magasabban van az ingerküszöbük, mint az enyém. Ezért ez a része is rendben van érzésem szerint.
Forma -útlevél, stílus- rövid, lényegretőrő, nyers, rajzok- alter, ami tökéletes egységet alkot a szöveggel és a formával. Egyedi, igényes könyvecske. Egy esszé a menekültsorsról.
Nagyon rövid, még úgy is, ha meg van szokva az olvasó, hogy Janne művei alapvetően se a sokszázoldalas kategóriába tartoznak. Janne Teller művei vagy egyáltalán, vagy csak nagyon nehezen értékelhetők bármilyen pontrendszer alapján. Mert ahogy a Semmit nem, úgy a Ha háború lenne nálunk rövid esszénél is úgy érzem, hogy minimum ízléstelen lenne. Még akkor is, ha hasonló témában a Problemszki Szálloda gondolkozás nélkül és természetesen pontozható volt. Jane Teller provokatív stílusát nem tudnám, valamilyen belső dolgok miatt felértékelni, az általa képviselt nézetek miatt pedig nem szeretném leértékelni.
Ha háború lenne nálunk" című esszéjében Janne Teller ferde tükröt tart
az elkényelmesedett európaiak elé, akik sokszor nem tudják beleképzelni
magukat mások helyzetébe. A menekültekről folyó közbeszéd durva hangneme
ihlette az elsősorban fiataloknak szóló, tanulságos, mégsem szájbarágós
politikai tanmesét. Mi lenne, ha nekünk, európaiaknak kellene például
Egyiptomba menekülnünk egy hazánkban dúló háború elől? Mi lenne, ha
magyarok és osztrákok civakodnának az afrikai menekülttáborokban? Mi
lenne, ha a tizenéves kamaszok legnagyobb gondja nem az lenne, hogy nem
kapták meg a legmenőbb mobiltelefont, hanem mondjuk az, hogy miként
szerezzenek hamis papírokat a családnak, amivel aztán elmenekülhetnek a
szörnyűségek elöl? A történet egyes szám második személyben megszólított
főhőse tizennégy éves fiú. Nevét nem tudjuk – bárki lehet. „Veled is
megtörténhet. Te is lehetsz szegény, üldözött, kirekesztett” – ez az
útlevélre emlékeztető, gondolatébresztő kis kötet fő üzenete.
A különböző fordításokhoz különbözú háborúk tartoznak. Minderről Janne gondoskodott. Vette a fáradtságot és próbálta mindighelyi környezetbe, helyi fikcióba beleilleszteni gondolatait, mondanivalóját. Hogy senkine se vesszen el a lényeg. Mert ennek a történetnek az igazi értéke nem feltétlenül a lapok között van. Sokkal fontosabbak a könyvből kiinduló beszélgetések, viták, vagy egyszerűen csak személyes gondolatok. Ennek a történetnek kizárólag az olvasó ad(hat) értelmet, értéket. Merész, veszélyes, de JT bevállalta.
Egy történet az otthontalanságról. Egy történet afájdalomról. Egy történet egy menekült család hétköznapjairól.
Valaki ellopta az életedet, és másikra cserélte. Egy másik életre, ami se itt nincs, se ott.
Hermione felállt, és lesújtó pillantást vetett a fiúkra.
– Remélem, elégedettek vagytok magatokkal. Meghalhattunk volna, vagy, ami még rosszabb, kicsaphattak volna minket.
MertHarry Potter olyan volt nekem a maga korában, mint később a Szent Johanna Gimi. És ez most úgy néz ki, hogy nálam a nagy sorzat-újraolvasások éve, ezért természetes volt, hogy Harry is a része lesz. :)
Nem szeretem a belőle készült filmeket. Se hangulatilag, se tartalmilag nem adják vissza azt az életérzést, ami a regényhez, meséhez tartozik. Pedig a szereplők kiválasztása még rendben is lehetne. De utána valahogy végig az volt az érzésem, hogy lehetett volna másképp is... Ennek ellenére mégsis betettem egy kedves, kedvenc szereplős videót. Mert különben túl sok kép gyűlt volna össze. Hiszen nagyon sok szereplőt szerettem. Mert jól lett kitalálva. A történet. A mese. JKR nagyon tud írni. Nagyon tud világot teremteni.
Eszembe jut, hogy mennyien támadták..., pedig minden benne van, amit egy gyereknek érdemes megtanulnia az életről, a barátságokról, a jóról és a rosszról, a harcokról, az őszinteségről, a szeretetről, az áldozatokról, a kitartásról, a következetességről, a csodákról, a hibák belátásáról, titkokról, varázslatokról, a tudásról, a veszteségekről, a szerelemről, a halálról...
18 felett olvastam. Na jó, épp 18 voltam, amikor elkezdtem. És elvarázsolt, már az első sorokkal. Nem éreztem magamnak nagynak, vagy idősnek hozzá. Mert Harryből nem lehet kinőni. Aki megszerette a történetet, a szereplőket, annak mindig is marad egy rész a szívében nekik. És ez így van jól.
Igen. Hermione egyértelműen a kedvenc szereplőm (fel se tűnt volna, ugye? :))
Nehéz a nagy kedvencről írni. Hiszen minden közhelynek tűnik. Hiszen mindent már ezerszer leírtak, megvitattak vele kapcsolatban. Harry Potter és a bölcsek köve
A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában töltött első tanév
kemény erőpróba a diákok számára. Harry Potterne k nem csupán a vizsgákon
kell megfelelnie, de egy életre-halálra szóló küzdelemnek is részese
lesz. A tizenegy éves varázslójelölt története meghódította az egész
világot. Harry Potter és a Titkok Kamrája Harry Potter varázslónak született. Második tanéve a Roxfort Boszorkány-
és Varázslóképző Szakiskolában éppen olyan eseménydúsnak bizonyult,
mint amilyen az első volt. Lekési a különvonatot, így barátai repülő
autóján érkezik tanulmányai színhelyére. S a java csak ezután
következik…
Harry Potter és az azkabani fogoly Azkabanból, a gonosz varázslókat őrző rettegett és szuperbiztos
börtönből megszökik egy fogoly. A Mágiaügyi Minisztériumban tudják, hogy
a veszélyes szökevény Roxfortba tart, a Boszorkány- és Varázslóképző
Szakiskolába. A varázslónövendék Harry Potter és barátai számára a
harmadik tanév sem csak a vizsgák izgalmait tartogatja…
Harry Potter és a Tűz Serlege
Melyik nemzeti válogatott nyeri a Kviddics Világkupát? Ki lesz a
Trimágus Tusa győztese? Utóbbiért három boszorkány- és varázslóképző
tanintézet legrátermettebb diákjai küzdenek. A világraszóló versengés
házigazdája Roxfort, az az iskola, ahová Harry Potter immár
negyedévesként érkezik. S ahogy az a felsőbb osztályosoknál már
egyáltalán nem különös, Harry és barátai a másik nemet is felfedezik…
Ám nem csupán e kellemes izgalmakat ígérő események várnak rájuk. Voldemort, a fekete mágusok vezére újból készülődik…
Harry Potter és a Főnix Rendje
Harry Potter az ötödik évére készül a Roxfort Boszorkány- és
Varázslóképző Szakiskolában. Harry – társaival ellentétben – sosem örül a
nyári szünetnek, ám ez a mostani még rosszabb, mint rendesen. Nem csak
rokonai, Dursleyék keserítik meg az életét, de – ami a legfájdalmasabb –
mintha barátai is elfeledkeztek volna róla. Harry azon töri a fejét,
hogyan törhetne ki lehetetlen helyzetéből, ám nyári szünidejének egy
hirtelen, drámai fordulat vet véget. Hamarosan azt is megtudja, hogy
Roxfortban sem számíthat békés tanulásra és kviddicsezésre…
Harry Potter és a Félvér Herceg A Voldemort elleni harc állása igencsak aggasztó; a baljós jeleket már a
mugli kormányok is észlelik. Szaporodnak a rejtélyes halálesetek,
katasztrófák. A három jó barát egy ideje aggódva figyeli a Reggeli
Próféta halálozási rovatát, félve hogy ismerős névre bukkan. Dumbledore
időről időre eltűnik Roxfortból. Senki nem tudja, hogy ilyenkor hol
tartózkodik.
Az élet azonban a háborús időkben sem csak harcból áll… A
hatodévesek a hoppanálást gyakorolják, olykor rendkívül „érdekes”
eredménnyel. A Weasley-ikrek üzleti tevékenysége egyre kiterjedtebb.
Szerelmek szövődnek a felsőbb évesek között, a Roxfort házai és egyes
lakói továbbra is kíméletlen versenyben állnak. Harry értékes segítséget
kap a titokzatos Félvér Hercegtől.
A jó és a gonosz közti frontvonal immár a Roxfortban húzódik. Harry
igyekszik minél alaposabban megismerni Voldemort múltját, ifjúságát,
hogy rátaláljon a Sötét Nagyúr sebezhető pontjára.
Harry Potter és a Halál ereklyéi
„Ujjait öntudatlanul
a karjába fúrta, mintha fizikai fájdalommal viaskodna. Össze sem tudta
számolni, hányszor hullott már a vére. Egyszer elvesztette a jobb karja
összes csontját, s ennek az útnak a során a homlokán és a kezén viselt
sebhely mellé máris szerzett még egyet a mellkasára és párat az
alkarjára, de mindeddig soha, egyetlenegyszer sem érezte azt, amit most:
hogy végzetesen meggyengült, hogy pőre és kiszolgáltatott lett, hogy
varázsereje legjavától fosztották meg. Hermione, ha ezt elpanaszolná
neki, azt mondaná, a pálca annyit ér csak, amennyit a varázsló, aki
használja. De Hermione nem tudhatja ezt, ő nem élte át, hogy a pálcája
magától meglódul, akár az iránytű, és aranyló lángokat lő az
ellenségére. Harry most érezte csak át igazán, hogy mennyire bízott
őrangyalában, a pálcájában lévő ikermagban, most, mikor már elveszítette
azt.” Harry, mint mindig, most is a Privet Drive-on, az őt csecsemőkorában
befogadó Dursley-család otthonában tölti az iskolai szünetet. Ám hetedik
tanévét nem kezdheti el a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző
Szakiskolában. A Főnix Rendje azon fáradozik, hogy biztos helyre
szöktesse, ahol Voldemort és csatlósai nem találnak rá. De
teljesítheti-e folytonos bujkálás és életveszély közepette a küldetést,
melyet Dumbledore professzortól kapott? Harry Potter történetének hetedik, befejező kötete.
Befejező kötet? Ez a történet nem fejeződik be. Ennek a könyvnek nincs a szó közismert értelmében vége. Mert ez a mese nem halhat meg, ami majd egy teljes generációnak könyvet adott a kezébe, bevezette a mesék világába a gyerekeket és megmentett egy alapvetően nem feltétlenül olvasás orientált ifjúságot a könyvek számára... Az olvasás megszerettetése és az, hogy egyszerűen, minden sallangtól mentesen szórakoztató, még a körülötte kialakult tömeghisztériát is jóváteszi. És hogy annó esetleg túl volt hájpolva? Biztos túl volt? Min túl? És hogy esetleg más, hasonlóan szellemes, esetleg értékesebb könyvekből nem lett világsiker? Ez biztos Harry hibája?
És azért voltak ám a kedvenc könyveknek kedvenc jelenetei: Dudli és Herry búcsúzása. Piton emlékei a merengőben. Dobby halála. Sipor pálfordulása. Sirius visszatérése Harry életébe. Fleur reakciója akkor, amikor Bill megsérül. Neville fejlődése ahogy halad előre a történet. Amikor Harry megtalálja saját gyerekkori képét. Hagrid szinte minden jelenete. Órákig lehetne sorolni, mert bizony nem rövid ez a lista se.
És mi lehet a titka? Könnyed, szórakoztató stílusa? Okosan felépített, igényes szerkezete? Őszintesége? Meseszerűsége? Talán, hogy néha mindannyian vágyunk egy kicsit a muglik világából el, valahova máshova. És akkor már az a máshol lehet a könyvek, vagy épp a varázslók világa is akár:)... miközben nem megyünk messze, hisz érzésem szerint éppen ez a regény egyik fő erőssége:, hogy köztünk játszódik. Hogy egy kitalált világ a valóságban. És így már egész kézzelfogható, minden meseszerű részével együtt. Ábrándozhat rajta a 10 éves, vagy fiatalabb kislány, vagy kisfiú, hogy akár hozzá is érkezhet egy bagoly, ha majd 11 lesz.:)
Szeretem Harry világát. Szeretem Rowling világát. Mert teljesnek érzem. Mert az enyém is:) emlékezetessé tette a szóbeli érettségim időszakát és tudom, hogy együtt sose nőttünk fel és nagyon rendben van ez így.
– (…) az emberek könnyebben bocsátanak meg annak, aki téved, mint annak, akinek igaza van.
Igen, ez egy még a szokásosoktól is szubjektívebb értékelő lesz.
Ez lesz az a könyv, ahol a fülszöveg és a borító is el fog maradni. A borító rémes, giccses, taszító. Értem én, hogy miért a jéghegy és a csúcsa, de ebben a színben és ebben a formában... A fülszövegtől pedig sokkal többet ér maga a szöveg és abból kiemelve szinte bármelyik részlet. A legnagyobb hibája azért mégis az, hogy igazából semmit nem mondd arról, amiről ténylegesen szól a könyv. De most tényleg... rég volt ennyire félrevezető cím és borító a kezemben. Ráadásul akkor is inkább kellemetlen csalódás volt, nem pozitív. Szóval ez így, ebben a formában, teljesen érthetetlen... Régóta nézegettem és mindig halasztottam az olvasást. Amikor pedig elkezdtem olvasni, csak bámultam és a végét kifejezetten igyekeztem húzni, hogy tovább tartson. Mert jó olvasni Belső Nóra gondolatait.
Nem ismertem se újságok címlapjáról, se a különféle televíziós műsorokból. Jobb volt ez így, azt hiszem. A borítótól eltekintve, azért ez nehéz volt, kíváncsian vettem kézben a könyvet. Már az első néhány oldal után tiszta volt, hogy én ezt a könyvet nagyon fogom szeretni. Hogy a szerzőt majd szépen lenyomozom. És hogy bármennyire is viszolygok a többi könyvének témakörétől és címvilágától, de bele fogok olvasni. Hogy miért...?
Mert nekem tetsző életszemlélete van. Mert szerettem az az érzékenységet és tapintatot, ugyanakkor egyenességet és korrektséget, amivel bármilyen témához közelített. Mert szeretem a verseket. Mert ő is szereti a verseket. Mert szeretjük a verseket szakmai szemmel figyelni. Mert szeretem, ahogy a betegeiről mesél. Mert szertem a szempontokat, amiket fontosnak tart egy terápiában. Mert érdekesek és aktuálisak a témák, amikről úgy érezte, hogy beszélnie kellett.
És itt most jön egy nagy sóhaj. Bele akartam menni részletesebben a témákba, amikről Belső Nóra is ír. Az alternatív orvoslásról, a boldogságról, a betegekről, a nem betegekről, az egészségesekről, a kórházakról, a terápiákról, a gyógyszerekről, a hagyományos medicina elleni közhangulatról. Egyszerűen az emberekről. Mielőtt nekikezdtem volna, le akartam írni, mert úgy érzem helyesnek és fairnek, hogy igen, ebben a témában én is a másik oldalon állok. És utána elgondolkoztam. Hogy tulajdonképpen ez nem igaz. Mert szeretném azt hinni, hogy a betegeimmel nem állunk külön oldalon. Hisz mindketten ugyanazt szeretnénk, még akkor is, ha az indíttatásunk egészen más. Szeretem amit csinálok. Szeretek azzal foglalkozni, amivel nap mint nap foglalkozok. Szeretném nagyon nagyon jól csinálni. Mert szenvedély, kötelesség, hit, felelősség, szórakozás, kihívás egyvelege, amit érzek, ha a munkámra gondolok. Az érzelem nagyon erős belső motor, amely erősíti a motivációt, indíttatást ad a cselekvéshez. Ugyanezt éreztem Belső Nórán is. Ezért szerettem meg. És elmarad a külön, többrészes, kiemelés, amit terveztem. Mert nem állna össze egésszé. Csipegetésnek érezném, sok szubjektív kiegészítéssel, ami ráerősítés lenne a szövegre, aminek erre talán nincs is szüksége. Talán túlzó hatást keltene és épp az ellenkezőjét érném el. És épp attól nagyszerű a könyv és a szerző. Hogy neki sikerült egészként fellépnie. Hogy nem estek szét a részek. Nem zilálódott fel az egész egysége. Következetes értékrend, következetes vonalvezetés. A költőkre, írókra való hivatkozás pedig csak tökéletesítette az amúgy önállóan is erős alkotást. Mikszáth többször is említésre kerül. Ez az egyik kedvencem:) : A legbölcsebb ember is húzza meg magát szerényen. Mert miből áll a nagy bölcsessége? Talán abból, hogy legfeljebb egy félrőffel tovább lát a másiknál, a közönséges eszűnél, egy félrőffel, egy olyan horizontba, amely egy billió mérföldre terjed. Az egész mély látás csak egy valamivel kisebb vakság. Hát érdemes ezért a csekélységért annyi hűhót csinálni? Szétosztályozni az embereket, hogy ezek az okosak, emezek a nem okosak, azok a bolondok, mintha a mákszemeket szétraknák: kis mákszemek, nagy mákszemek.
És a záró idézet most egy picit hosszabb lesz. Mert ez volt az a rész, ahol már tudtam, hogy egész biztos kedvenc lesz a szerző és a könyv is. Vajon létezik-e olyan ismérv, amely alapján kimondhatjuk valakiről azt, hogy mentálisan beteg vagy egészséges? Éppen ez a dilemma teszi a pszichiátriát mint szakmát rendkívül kiszolgáltatottá. A pszichiátriai betegségek, köztük a depresszió megítélése, nagymértékben függ a társadalmi és kulturális környezettől, toleranciától. És nem utolsósorban az orvostudomány egyes területeinek álláspontjától és kulturális ismereteitől. Az emberek többsége persze eléggé leegyszerűsíti – hozzáteszem, teljesen logikusan és jogosan – a kérdést: látszik-e valakin, hogy „megzakkant”, vagy sem? Régebben nagy harcokat vívtak egymással a biológia és a szociálpszichiátria képviselői, és ott voltak még a pszichológusok és az antipszichiátria képviselői is… Ez utóbbi társaság számos látványos „kísérlettel” próbálta bizonyítani például azt, hogy a pszichiáterek mindenkit betegnek címkéznek. „Egészséges” embereket küldtek be az elmeosztályra hallucinációs panaszokkal, majd figyelték, hogy az osztályos felvételt követően, amikor már tünet- és panaszmentesnek mutatták magukat (merthogy ilyen értelemben azok is voltak), meddig tartják bent, és milyen diagnózisokkal engedik ki őket. (Azért ehhez is kell, hogy is mondjam, egy kis „elhivatottság”, nem?) Ha jól emlékszem, az eredmény az lett, hogy egy héttől pár hét időtartamig természetesen mindegyikőjüket megfigyelték, majd egy „pszichotikus epizód”-szerű diagnózissal elengedték. A nagy következtetés pedig az volt, hogy aki egyszer bekerül, mindenképpen diagnózist, azaz címkét kap, így örökre megbélyegzetté válik. Azzal egyetértek, hogy a pszichiátriai betegség diagnózisa társadalmunkban sajnos tényleg stigma. De akkor ez ellen kell „harcolni”, nem a valós, szenvedő betegeknek adott segítség (nevezzük gyógyításnak) ellen. Tőlem sokan megkérdezik, hogy mit teszek olyankor, amikor valaki át akar verni, és rájövök-e egyáltalán. Visszakérdezek: „Kit is ver át az illető tulajdonképpen?” ... Szerintem annak mindig van oka, ha valaki önként elmegy egy pszichiáterhez, legfeljebb nem az az ok, amit először elmond. Szóval, egy pszichiáter megpróbál ott és úgy segíteni, ahogy tud, és ez nem mindig egyezik azzal, amit elvárnak tőle.