Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére

Vik Lovellnak,
aki arra tanított, hogy sárkányok nincsenek,
aztán elvezetett a barlangjukhoz

Csak annyi biztos, hogy ha nem így történt, akkor is igaz.


Brrr...
Összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy én most erről a könyvről értékelőt, ajánlót kell írjak. 
Összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy én most erről a könyvről szeretnék ajánlót írni.
Összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy én most el kell olvassam a könyv utolsó 2 oldalát... ez a rész már egész könnyed volt a vízeséssel, lazacot szigonyozó indiánokkal és egy szebb jövő reményével...

Félelmetes.

A félig indián származású Ken Kesey fellépése az amerikai irodalom színpadán szorosan követte a hatvanas évek elején a beatnemzedék látványos áttörését. Első regénye, a Száll a kakukk fészkére 1962-ben jelent meg, s magyarul is nagy sikert aratott. Merész, egycélú lendület, izgalmas cselekménybonyolítás, kitűnően megszerkesztett jelképrendszer, bizarr és mégis hiteles emberábrázolás jellemzi a művet. A színhely: elmegyógyintézet. A szereplők: ápoltak és ápolók. A téma: talpra tudnak-e még állni a szánalmas emberroncsok. A regény azt sugallja, hogy a reménytelen kiszolgáltatottságban is lázadni kell az embertelenség ellen, mert az áldozat – fájdalmas bár – nem céltalan: talán van még visszatérés az elveszett emberséghez.

Nekem jobban fájt a vége, mint másoknak. Igen. Én ebben a szereposztásban a rossz oldalon állok. A regény jó háromnegyed részéig reménykedtem benne, hogy az egész fikció. Hogy a mesélő, a betegsége miatt másképp érzékeli a körülötte levő világot. Hogy ez a világ mégsem olyan, amilyennek bemutatja. 

Azzal a valósággal, amit Bromdem bemutat, nem tudok mit kezdeni. 
Azzal a valósággal, amit Bromdem bemutat, nem akarok semmit kezdeni.

Azzal a valósággal, amit Bromdem bemutat, ha akarnék valamit kezdeni, akkor úgy érezném, hogy elárulom a betegeimet.
Azzal a valósággal, amit Bromdem bemutat, ha akarnék valamit kezdeni, akkor úgy érezném, hogy elárulom magamat és a munkatársaimat.

És mégis úgy érzem, hogy muszáj valamit kezdjek azzal a világgal, amit Bromden bemutat. 

Leginkább nem hiszek benne. Nem azért nem hiszek, mert nem akarok hinni. Egyszerűen nem találtam meg McMurphyban a neki is vannak gyengeségei éppen ettől még emberközelibb, mindenkit a maga módján segítő pozitív hőst. A Főnéni se lett a kedvencem (ugye milyen meglepetés?...). 
Ebben a történetben nem volt jók és rosszak. Áldozatok voltak. 
Ebben a harcban senki nem nyerhet. Vesztesek vannak.

Az Üzem. Nem tudom, talán soha nem voltam elég lázadó szellemű, ott belül, annyira, hogy a szimbólumát értékelni tudjam, elvonatkoztassak és lelkesedjek. És ezt az amúgy se kitörni készülő lelkesedést, a rendszer elleni lázadást tovább homályosítja, hogy a betegek nagyrésze önként van bennt, önként vállalja a helyzetét. Persze ettől még tragikusabbnak is láthatnám és érezhetném még gyomorszorítóbbnak a helyzetet. Nem tudom. Nem tudtam olvasás közben sem.  Az is lehet, hogy épp a kerettörténet hozzám túl közelállósága miatt nem tudtam kilépni a kórházból, túllépni a szereplőkön és helyzeteken...

Az viszont biztos, hogy zseniálisan megírt történet. Olyan igazán földhözvágós. Akkor is, ha tavaly egyszer félbehagytam. Akkor is, ha idén se ment könnyen az eleje. Akkor is, ha eddig nem feltétlenül pozitív kicsengésű értékelőt írtam. 
Így hírtelen Ágota Kristóf könyvei jutottak eszembe. Hogy hasonló érzéseket vált ki belőlem, mint az ő könyvei. Azokat pedig nagyon nagyon szeretem. Nem az érzéseimet. ÁK könyveit.

Ez is olyan történet, aminek nem lehetett teljes, mindent feloldó hepiend a vége. Mégis elérte a szerző, hogy az utolsó 1,2 oldal reményével, mégse érezze az ember, hogy minden hiába... és ez a történet egészét tekintve... egyáltalán nem kevés...

Senki se egy nagy csoda, és mégis az van, hogy mindenki a másik rágásával-szapulásával tölti a java életét.