Rados Virág: Bipoláris

Egy mániás depressziós nő regénye

- Talán én nem tettem meg mindent – vallottam be halkan. – És félek, nem is fogok tudni megtenni. Pedig nem akarok újra kórházba kerülni.
– Látja, most megfogalmazta a célját – mosolygott a szemöldökét felhúzva Kamilla. – Higgye el, sikerülni fog. – Kételkedve sóhajtottam fel, de akkor és ott megmozdult bennem valami. Eltökéltem: mindent meg fogok tenni, nehogy megint a pszichiátrián kössek ki.
– Az első lépés, hogy elfogadják magukat – folytatta a pszichológus. Úgy, ahogy vannak. A betegségüket. Ne vádolják magukat érte, ne érezzék szégyenbélyegnek, ne tagadják el saját maguk elől, ha baj van. Maguk ugyanolyan értékes emberek, mint bárki más.

Nehéz nekem erről külsősként, de valahogy mégis belsősként írnom. Ugye én pszihiáter szakorvos leszek, ha nagy leszek és kellően kiokosodok:)

Csodálatos a könyv borítója. Egyszerű. Különleges. Stílusos. Igen, ez így egyben.

Cím és alcím alapján azért tudja az olvasó, hogy nagyjából mire számíthat. Nem lehet félreértelmezni. Korrekt, precíz megfogalmazás.

Nem szeretném és nem is tudnám irodalmi alkotásként véleményezni. Egyszerűen mert olvasás közben sem tudtam elvonatkoztatni a tényektől és nem feltétlenül, mint regényt olvastam.
 
Napló, önvallomás. Nagyon személyes. Nagyon őszinte. És számomra nagyon hiteles. 

A szerzőé minden tiszteletem, mert még a mániás, magamutogató fázissal és jó nagy adag egocentrikus beállítódással együtt sem olyan egyszerű ezt így, ebben a formában bevállalni.

Hogy mit is vállal be a szerző?

Bipoláris érzelmi zavar – hangzik a kórházi pszichiáter diagnózisa. Gyógyíthatatlan mentális betegség. Péceli Rita megrémül: ezek szerint élete végéig bolond marad? Rita kezdetben megpróbálja ott folytatni, ahol a diagnózis előtt abbahagyta. Ám szélsőséges érzelmi hullámzásai alatt rossz döntéseket hoz, rossz kapcsolatokat köt, elveszíti szerelmét, és biztos állása, megélhetése is veszélybe kerül. Egy éven belül háromszor kell befeküdnie a pszichiátriára. Rita a sok szenvedés hatására végül úgy dönt, felveszi a kesztyűt, és szembenéz a betegséggel. Vajon siker koronázza-e az erőfeszítéseit, és képes lesz-e együtt élni a betegséggel, ha megfogadja segítői tanácsait? Élhet-e majd ezután is teljes értékű életet? S ami talán a legfontosabb: megtalálja-e a boldogságot? A regény igaz történet alapján íródott. 

A könyvnek vannak utolsó oldalai, de a történetnek nincs vége. Épp ezért furcsa lenne az apró mozaikszerű pillanatokat elemezni. 

Gondolkozni viszont lehet és kell is a kiragadott életképekről. Nem is feltétlenül a betegeknek, bár azért a folyamatos gyógyszerszedést nyugodtan át lehet gondolni nekik is!!, hanem inkább a környezetüknek. Mert nekik sem könnyű. És ha végiggondoljuk, hogy hány mániás-depressziós személy nem jut el orvoshoz, nem lesz diagnosztizálva, nem kap segítséget, akkor nyugodtan százalékban megtippelhetjük,  hogy mennyire elveszettek a hozzátartozók. Mikor, mit, miért, hogyan. Én ezt tartom  a könyv legfontosabb feladatának.
Mennyi félreértés adódhat és adódik, pszihésen egészségesnek tartott egyének között is... néha úgy érzem, hogy talán tényleg kis jelzőtáblák kellenének, hogy ne vesszünk el egymás mellett...

Rados Virágnak még beszereztettem annó egy másik könyvét is, aminek szintén gyönyörű a borítója ( A visszakapott élet). Minden bizonnyal sor fog rá kerülni. Inkább a közel-, mint a távoljövőben.:)

- Azért irigyellek, mert itt lehetsz. Pihenhetsz, amennyit akarsz. Én meg gürcölök otthon, a munkahelyemen, közben meg ott a Lakos. Bárcsak én is befeküdhetnék ide, hogy nyugodtan gondolkozhassak!  Akkor talán tisztán látnám, mit tegyek.
- Nem az a megoldás, hogy elvonulsz. Próbáljatok meg egy párterápiát Marcival. Nem gondoltál rá?
Felícia a fejét rázta.
- Nem hiszek benne. Egy pszihológus nem fogja megoldani a problémámat.
- Nem a pszihológusnak kell, hanem neked. A szakember csak segítene.
(...)
- Semmi kedvem hozzá. De azért kösz.