Mit lehet erről a könyvről írni?
Borzasztó. Zseniális. Félelmetes. Zseniális. Undorító. Zseniális. Tragikus. Zseniális. Közönséges. Zseniális. Visszataszító. Zseniális. Utálatos. Zseniális.Gyomorforgató. Zseniális. Dühítő. Zseniális. Gyűlöletkeltő. Zseniális. Kegyetlen. Zseniális. Torzegyvilág. Zseniális. Erőszakos. Zseniális. Elmebeteg. Zseniális.
Anya és fia él együtt egy pesti lakásban. Az anya egykor ünnepelt, imádói által bálványozott, irigyei által megvetett és gyűlölt színésznő volt. Szenvedélyes, érzéki nő, aki mindig is úgy gondolta: szükség esetén szinte bármit megbocsát magának az ember. Tizenöt éve a lábát sem teszi ki a lakásból. Szorong, retteg, gyűjtögeti disszidált lánya leveleit és árgus szemekkel figyeli íróvá lett fia minden mozdulatát. És miközben odakint szép lassan összeroskad egy politikai rendszer, egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy a fiú immár sose fog szabadulni e gyűlölet és szenvedély szőtte hálóból. Még akkor sem, amikor az egy éjszakás, satnya kis kalandok után egy nap a Szabadság hídon találkozik Fehér Eszterrel.
Olyan hangulata van, amivel szerintem csak Szilágyi Istvánnál találkoztam.
Hasonló budapesti érzéssel pedig Békés Pál Csikágójában. Csak itt ugyanaz az érzés maximalizálva lett...
Nem tudtam, hogy a szerző Marosvásárhelyen született. Nem tudtam, hogy épp abban az évben vándorolt át (szüleivel) Magyarországra, amikor én születtem. Nem tudtam, hogy ennyire meg fog magának nyerni. Nem tudtam, hogy miért nem olvastam én eddig tőle semmit. Nem tudtam, hogy miről maradtam le. Nem tudtam, hogy nekem tetszhet egy könyv, amiben ennyi trágárság van. Nem tudtam, hogy kedvencem lehet egy könyv, amiben ennyi közönségesség van.
Nem tudtam, hogy mennyire hiányzott az életemből Bartis Attila Nyugalma...
Aztán bejött valami állomásrendész, és mondta, hogy látni szeretné az urak jegyeit, a várótermet ugyanis csak azok vehetik igénybe, akiknek érvényes menetjegyük van, de a férfiak nem értették, hogy mit akar.
– Biléta. Ha nincs biléta, lehet kimenni. Szépen süt a nap – mondta a rendész, és közben mutogatott kifele.
– Orádéá – mondta az egyikük, aztán a tizenöt férfi egyszerre nyúlt a tizenöt skálametrós nájlonzacskóba, és egyszerre vette elo a jegyét.
– Az Nagyvárad, a szőröstalpú édesanyátok picsáját – mondta a rendész mosolyogva, és közben bólogatott, hogy ha van jegy, akkor minden rendben.
– Ez most mire volt jó? – kérdeztem, pedig legszívesebben levertem volna a fejével a vakolatot, tégláig, csakhogy évek alatt megtanuljuk béketurésnek hinni a gyávaságunkat.
– Úgysem értik – mondta, és még mindig vigyorgott.
– Én értem – mondtam.
– A maga jegyét nem is kérte senki – mondta és kiment, én pedig azzal nyugtattam magam, hogy majd úgyis megírom, mert amikor nem merünk ütni, olyankor hajlamosak vagyunk úgy gondolni az írásra, mint valami korbácsra vagy bikacsökre.
Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mi fogott meg benne. Nem tudom pontatlanul sem megfogalmazni, hogy mi is a mondanivalója. Nem tudom egyáltalán megfogalmazni, hogy általánosságban miről szól.
Másrészt, mert azt gondolom, hogy mindnyájan át lettünk verve. És kénytelen vagyok ezt gondolni mindaddig, amíg el nem veszítem a józan eszem, és nem képzelem, hogy csak én lettem átverve egyedül.
Azt tudom, hogy nekem mit jelentett. Azt tudom, hogy számomra hiteles volt, az első sorától az utolsóig. Azt is tudom, hogy idén nehéz lesz bárkinek felülmúlnia.
... és még a szokásos szégyent sem éreztem, ami olyankor fog el, ha azon kapom magam, hogy attól, ami belül van, már nem látszik az, ami körülvesz. Márpedig erre azért szeret adni az ember. Hogy legalább szégyenérzete legyen.
És nagyon nehéz, de találtam kedvenc részletet... talán azért épp ez a sok kedvenc közül a kedvenc, mert már előre benne van minden, ami később történik. Nem nem lesz a kéménybe beszuszakolva a galamb... (
– Érdekes, én egészen jól értem: négyen haltak meg, igaz, egyikük sem volt Kossuth-díjas – mondta Judit.
– Úgy látszik, nekem nincs ilyen kifinomult érzékem a tragédiákhoz – mondta anyám.
– Csak egy kishír van a bemutatóról – mondtam. – Senkinek nem tökéletes minden érzékszerve. Én például elég jól hallok, de néha hetekig nem látom, hogy mi történik körülöttem – mondta Judit, és összeszedte a tányérokat.
– Egy nő tanuljon meg a sötétben is látni – mondta anyám.
– Ha sietsz, majd én elmosogatok – mondtam Juditnak. – Köszönöm. Különben nem is olyan rossz. Ha valakit meg akarnék ölni, szinte biztos, hogy így csinálnám – mondta Judit.
– Megnézem a Népszabadságot – mondtam, és még mindig nem hallottam semmit.
– Néhány döglött galamb a kéménybe, és garantált, hogy nem maradna ki a napi hírekből – mondta Judit.
– Ötletes. Már feltéve, hogy meg tudsz fogni egy galambot – mondta anyám.
– Ha nagy az inspiráció, előbb-utóbb sikerül. Ismét kitűnő volt ez a fasírt. Köszönöm az ebédet – mondta Judit, majd elsietett, és a fűtési szezon végéig állítólagos lakóközösségi bejelentések ürügyén ötször, vagy hatszor ellenőrizték a kéményt anyám szobájában.
Bartis Attila nagyon nekemvalóan ír. Elképesztő hogy mennyire. Van egy tökéletes mondat arról, hogy milyen író is ő " bartis úgy ír, ahogy más verekszik." Nem lehet ezt jobban, teljesebben megfogalmazni. Szokatlan a stílus. Számomra mindenképp. Sok sok BartisAttilával akarok még találkozni. Remélhetőleg már idén.
- ... el se képzeled, szükség esetén mennyi mindent meg tud bocsátani magának az ember, mondta...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése