Én nem történetekben, hanem hangulatokban emlékezem. A
történetekre is. A gyermekkoromra is. Az estékre és reggelekre. Arra
is, amit szeretek, a jövőre is mindig így gondoltam. Az életem is
egyetlen délután, ha össze tudtak gyűlni benne, akik sosem voltak, nem
lehettek együtt.
...
– Kisiskolás koromban olyan titokzatos őszök voltak.
Valami csodálatos illattal kezdődött, még szeptember elején. Sőt még
előbb, iskolakezdés előtti héten. Egyszer kaptam egy doboz színes
ceruzát.
Az eleje annyira az enyém volt... minden egyes mozdulat, minden illat, minden pillanat, minden lépés, az összes ablakon kinézős táj. Benne volt a hely, ahol felnőttem. Minden sorában. Akkor is, ha nem egyezett a leírt az én valóságommal. Mégis eleven volt minden macskakő, minden nyár esti harangszó, utcák, mezők, emberek, érzések. A sajátjaim.
Másokkal megszerettethetem a gyermekkorom? Nem. Újra
sem élhetem fájdalom nélkül a hangulatait, soha többé. Pedig egyetlen
közérzet hiányzik azóta a napjaimból: a teljesség tudata még egy
pillanatra. Hogy visszasétáljak, elvánszorogjak valahogy még a régi
szülőházig, haza...
És utána már igazából sokadlagos volt, hogy miről is szól igazán. Mert egyszerűen éreztem, hogy sokkal több, mint hangulat. Pedig hangulatnak se lenne kevés. Több, mint szavak. Pedig szavakban mérve is kellő súlya van. Valami nagyon meghitt. Valami nagyon személyes. Valami, amit nem biztos, hogy akar az olvasó. Mégsem tudja letenni. Mégis érdekli. Mégis szereti.
És jöhetnének tovább a közhelyek. Hisz miről is szól igazán? Nem tudom, hogy ez fontos-e?... Szeretet, szerelem, gyász, annak a feldolgozása, magány, barátok, túléles. És annyi bohémság, amennyinek a negyede is távol áll tőlem. Mégis könnyedén tettem magam túl rajta. Igazán.
Az izgágaság álmai a könyvtárakból mind papírrepülőket
hajtogatnának, évszázadokra visszamenőleg és évszázadokra előre.
Gyermekkoromban volt egy időszak, amikor pilótának készültem.
Képzeletben voltam a papírrepülők pilótája. Szerencsére a tiszta, de
kegyetlen gyermekálmok sosem következnek be. Szerelmese vagyok az égnek,
de az csak a földről látható igazán. Mit is kezdtem volna a fentről
látható mozgó tájjal! Én mindig a mozdulatlan délutánokat szerettem...
Még szeretnék Lászlóffy Aladártól olvasni. Eddig csak a verseit ismertem. Egy különleges világ. Néha zavaros. Néha tényleg nagyon zavaros. De egyelőre még kíváncsivá tesz. Szerettem.
– Veszélyes, amit mostanában művelsz magaddal. Olyan
ez, fiam, mintha ok nélkül jó messzire utaznál, hogy aztán órákig
kelljen várni a hazatérő vonatra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése