Agota Kristof: Trilógia

 Azt mondom neki, hogy a saját történetemet próbálom elmesélni, de nem vagyok képes rá, nincs hozzá bátorságom, túl nagy fájdalmat okoz nekem. Így aztán mindent megszépítek, és a dolgokat nem úgy írom le, ahogy megtörténtek, hanem ahogy szerettem volna, hogy történjenek. Azt mondja: – Igen. Vannak életek, melyek a legszomorúbb könyveknél is szomorúbbak.

( ... és akkor én inkább nem gondolok bele, hogy hogy is történhetett valójában, ha én olvastam a megszépített verziót...)


A Magyarországot 1956-ban elhagyó, ám magyar állampolgárságát a mai napig fenntartó Agota Kristof a svájci Neuchâtelben él.
Mivel műveit francia nyelven írja, és többnyire a nagy presztizsű, párizsi Seuil kiadónál publikálja, regényei, novellái és drámái a világ minden táján – még az európaitól igencsak eltérő kultúrájú Japánban, Kínába és Koreában is – utat találnak az olvasókhoz.
A „Trilógia” első, „A Nagy Füzet” című részéből több színpadi adaptáció készült, s tervezik megfilmesítését is. Az írónő világhírű, immár negyven nyelvre lefordított regénytrilógiája egy ikerpár drámai fordulatokban gazdag élettörténetét tárja elénk.
Ahogy a második világháború idején kezdődő, fél évszázadon átívelő történet első részének többes szám első személyű alanya, a „mi” a későbbiekben átváltozik „én”-né, úgy válik egyre bizonytalanabbá az ikrek, Lucas és Claus identitása (nem véletlen, hogy a nevek egymás anagrammái), s a fikció és a valóság közötti határ visszamenőleg is teljesen elmosódik. A két főhős különböző lehetséges életútjainak bemutatásakor az ikrek személyisége annyira összeolvad, hogy identitásuk csak az utolsó rész elolvasása után tisztázódik megnyugtató módon.
Tisztázódik? De akkor ennek az utolsó résznek miért az a címe: „A harmadik hazugság”?


Hátborzongató. Félelmetes. Hatalmas. Felkavaró. Különleges. Könyörtelen. Megrázó. Egy világ, ahol két gyereknek az okozza a legnagyobb problémát, hogy 
A simogatást nem lehet eldobni.

Sok sok tőmondat. Szereplők, akik fájnak. Szereplők, akik háborúban élnek. Szereplők, akik felkészülnek a fájására. Szereplők, akik kegyetlenek. Szereplők, akiknek közben valahol mégis teljesen helyén van az értékrendjük. 

– Valami szerencsétlenség érte Petert? – Nem, nem Petert, hanem attól tartok, az egyik barátját. A gyerek azt mondja: – Az ugyanaz. Vagy talán még rosszabb. Lucas magához szorítja Mathiast. – Igazad van. Az néha még rosszabb.

Okos kis könyv. A valóságról. A vágyakról. A túlélésről.
Emberi sorsok(k). Álmok. Rémálmok.

De a puma elmegy mellettem, zavartalanul folytatja útját, s végül lefekszik egy gyerek lábához, aki az utca túlsó végén áll. A gyerek korábban nem volt ott, most ott van, simogatja a lábánál fekvő pumát. A gyerek azt mondja nekem: 
– Nem harapós, az enyém. Nem kell félni. Nem eszik embert, nem eszik húst, csak a lelkeket eszi meg.

Elszorul az olvasó szíve... igaz, mi nem edzettük magunkat a szavakhoz. 
Három regény. Egyben? Külön?
Jóvátehetetlen életek...

A film előzetese. Nem tudom, hogy meg szeretném-e nézni. Filmrajongóknak azért szerintem kötelező, hiszen egész biztos hatalmas élmény lehet. Én szeretem meghagyni a könyveket a saját világukban. Magamnak.

Te boldog ember vagy, Klaus. Azt felelem: – Igen. Nagyon boldog. Gondolom, magának is van családja. Azt mondja: – Nem, nincs. Mindig egyedül éltem. – Miért? Lucas azt feleli: – Nem tudom. Talán mert senki nem tanított meg szeretni.