2017. január 3., kedd

Albert Tímea: Gipsz ​égbolt

Pedig annyira naivság lenne azt feltételezni, hogy két tökéletesen egyforma véletlen is létezik.

Félelmetes hangulat, csodálatosan játszik AT a szavakkal, egy egész életre elegendő szép, tökéletes mondatok gyűjteményét birtokolja a könyv tulajdonosa.
... és mégsem tudtam megszeretni. Talán mert nem hagyott elég időt érezni... Pillanatokat éltem meg, de már-már erőszakosnak, tolakodónak és agresszívnek éreztem a sorokat és sokkal inkább voltam dühös, mint zaklatott. Nem tudtam zaklatott lenni. Olyankor sem, amikor a gondolataim teljesen más dolgokon kalandoztak olvasás közben. És akkor sem, amikor valahol átment az egész unalomba...
Pedig nagyon szerettem volna szeretni. Mert mesés a borító. Klassz a cím. És tényleg csodálatosak a szóvirágok. Csak épp nem lett belőlük rét. Talán még csokor sem. És ez így, ebben a formában, most inkább fárasztott, mint szórakoztatott. 
Pedig én szeretem a hasonlóan fura, különleges írásokat. És annyira bíztam ebben a bejövősdiben, a fülszövegek alapján, hogy négy könyvét rendeltem meg egyszerre ATnak. Még kettő van hátra. Egyelőre kivárok.

De azon a délután eldöntöttem, hogy nélküled megyek tovább. Akkor még nem is sejtettem, hogy te már ötvenhét napja ezt teszed.

2017. január 1., vasárnap

2016

Ez most így sikerült, de azért az én listám és voltak idén is nagyon jó élmények, mint például
Böszörményi Gyula, Backmann, Dragomán György, Harry Potter folyatása.
És jövőre talán, remélhetőleg hosszabb is és részletesebb is lesz... a lista is, a blog is, meg az évértékelő bejegyzés is.

És akkor íme, a lista:


  1. J. K. Rowling, John Tiffany, Jack Thorne: Harry ​Potter és az elátkozott gyermek
  2. Tóth Krisztina: Világadapter
  3. Varró Dániel: Mi ​lett hova?
  4. Bartha Zoltán: Réka ​naplója
  5. J. K. Rowling: Harry Potter 1 - Harry Potter und der Stein der Weisen
  6. Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten
  7. Böszörményi Gyula: Lúzer Rádió, Budapest!
  8. Albert Tímea: #szívdekor
  9. Weöres Sándor: Szerelmes verseim
  10. Szabó T. Anna, Lackfi János: A nő meg a férfi
  11. Zsuzsa Bánk: Heißester Sommer
  12. Stephenie Meyer: Biss zum Morgengrauen
  13. Lilly Lindner: Winterwassertief
  14. Jeff Kinney: Gregs Tagebuch 10 - So ein Mist!
  15. Jeff Kinney: Gregs Tagebuch 9 - Böse Falle
  16. Jeff Kinney: Gregs Tagebuch 8 – Echt übel!
  17. Jeff Kinney: Gregs Tagebuch 7 – Dumm gelaufen!
  18. Jeff Kinney: Gregs Tagebuch 6 - Keine Panik!
  19. Niccolò Ammaniti: Du und ich
  20. Lilly Lindner: Was fehlt, wenn ich verschwunden bin
  21. Kádár Annamária: Mesepszichológia 2.
  22. Dragomán György: Oroszlánkórus
  23. Takács Zsuzsa: Tiltott nyelv
  24. Bartis Attila: A vége
  25. Dragomán György: A pusztítás könyve
  26. Fodor Ákos: Kettőspont
  27. Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak
  28. Totth Benedek: Holtverseny
  29. Böszörményi Gyula: A csudafurula
  30. Bokodi Balázs: Szuicidrománc
  31. E. L. James: Grey
  32. Orbán János Dénes: Alkalmi mesék idegbeteg fölnőtteknek
  33. Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 1. – Kezdet
 

2016. március 28., hétfő

Zsuzsa Bánk: Heißester Sommer

Bánk Zsuzsa remek író. Mégis nehezen megy most ez az értékelés. Talán mert több mint egy hónapja nem írtam értékelőt. Talán egészen másért... 

BZs nem ír gyengébben, nem is másképp, mint tette azt Az úszó-ban... továbbra is varázslatos, ahogy hangulatot teremt. A legtöbb novellát még olvastam volna... a kevésbé érdekeseknek tűnőket is (kevés volt belőlük, de akadt...). Mert biztos vagyok benne, hogy meg tudtam volna szeretni minden szereplőjét, minden helyszínét, minden pillanatát. Legyen az sötét, nedves, vagy éppen napfényes, tikkasztóan száraz... De nem maradt elég időm. Mert véget ért, a legtöbb még azelőtt, mielőtt elkezdődött volna...

Valami véget ér: egy barátság, egy régi szerelem, egy gyermekkor a külvárosban, egy tengerparti utazás, egy élet. Valami elmúlt, észrevétlenül és minden megy tovább, semmi sem marad olyan, mint amilyen volt. Bánk Zsuzsa olyan emberekről mesél, akik egy napon egyszerűen bezárták maguk mögött az ajtót. Larryről, a hárommázsás kokainozóról, aki verseket ír. Lídiáról, aki magával viszi a szelet. Lisáról, aki egy délután erejéig visszatér egy parányi, olasz, hegyi faluba, amit egykor, egy forró nyár közepén édesanyja elhagyott.
(... ez lett volna a német fülszöveg szabad fordítása...)

Szeretem a novellákat. És szeretem Bánk Zsuzsát. Szerettem a novelláit, még akkor is, ha szerintem ő inkább regényes írónő. 

Zseniális a borító. Remek cím. Csak ránéz az ember és egyből egyik gyerekkori nyara közepén találja magát. Amikor még minden kaland volt. Tele volt minden nap kíváncsisággal. Váratlan élményekkel. Amikor apró dolgok jelentették a vakációs napok örömét. És nem távolodunk el a történeteinktől BZs történeteinek olvasása közben sem. Hiszen remekül mesél. Megférnek a történeteiben a mi történeteink.
Azért én az ő történetei folytatására is kíváncsi lettem volna... tudom, épp az volt a lényegük, hogy véget értek..., de akkor az előzmények lehettek volna részletesebbek. A legtöbb nagyon elbírta volna...

Sok BZs tervbe van véve. Egyszerűen mert kedvenc az ahogy és amiről. Amit még érdemes róla tudni, azt Az úszó értékelésekor megosztottam. Minden mást most üres fecsegésnek éreznék...

2016. február 14., vasárnap

Niccolò Ammaniti: Én és te


Megvan mit kell tennem.
Utánozni a legveszedelmesebbeket.
Ugyanolyan cuccokban kezdtem járni, mint a többiek. Adidas sportcipő, lyuggatott farmer, fekete kapucnis felső. Megnövesztettem a hajam és elhagytam a választékot. Fülbevalót is szerettem volna, de anyám nem engedte. Cserébe karácsonyra kaptam egy robogót, a legközönségesebb fajtából.
Úgy mentem ahogy ők. Terpesztett lábbal. Ledobtam a földre a hátizsákomat, és belerugdostam.
Óvatosan utánoztam őket. Az utánzást csak egy hajszál választja el a kifigurázástól.
Az órákon ücsörögtem a padban, úgy tettem, mintha figyelnék, de igazából a saját dolgaimon járt az eszem, űrtörténeteket találtam ki. Edzésre is lejártam, röhögtem a többiek poénjain, benne voltam a csajok elleni idétlen csínyekben. Párszor még vissza is feleseltem a tanároknak. És üresen adtam be a dolgozatot.
A légynek sikerült mindenkit tökéletesen átvernie, tökéletesen beilleszkedett a darazsak társadalmába. Azt hitték, hogy közülük való vagyok. Egy jó arc.
Otthon azt mondtam a szüleimnek, hogy az iskolában mindenki jó fejnek tart, és vidám sztorikat találtam ki, mintha velem történtek volna.
De minél jobban belebonyolódtam a szerepembe, annál különbözőbbnek éreztem magam. A szakadék, amely elválasztott a többiektől, egyre mélyült. Egyedül boldog voltam, a többiekkel színészkednem kellett.
Sokszor elfogott a rettegés. Egész hátralevő életemben utánoznom kell őket?


Niccoló Ammaniti egyike kedvenc szerzőimnek. Egy könyv elolvasásával vált azzá. Igen, hiszen vannak szerzők, akiktől elég egy könyv. Akikről tudjuk, hogy olvashatunk tőlük bármit, akkor sem fog változni a véleményünk. És így is lett. Második találkozásunk ugyanis vegyesre sikeredett. Nem azért, mert ő gyengébb könyvet hozott össze. Csak egyszerűen nem tetszett. De ez nem változtatott azon, hogy NAra mindig úgy gondoltam a továbbiakban is, mint kedvenc szerzőim egyikére. És örülök neki. 
Hiszen ezért is kerestem NA más történeteit.

A magának való és kissé neurotikus, tizennégy esztendős Lorenzo azt hazudja, hogy iskolatársaival síelni megy, ám ehelyett római bérházuk pincéjébe zárkózik be, hogy ott, a kellemetlen külvilág konfliktusait és képmutatását kirekesztve, egy héten át csak heverésszen, olvasgasson, kedvenc időtöltéseinek éljen. Nem számol azonban egy váratlan fordulattal: a pincébe egyszer csak betoppan alig ismert féltestvére, a huszonhárom éves Olivia is. A drog, a világ és önmaga elől menekülő, törékeny és esendő Olivia megjelenése nyomán minden megváltozik. Lorenzo kénytelen levetni a problémás kamasz álarcát, és tenni valamit, mert nagy baj van…

Kis terjedelme ellenére valóságos fejlődésregény az Én és te, melynek szerzője a nagy sikerű előzmények – az Én nem félek vagy a Magammal viszlek – után most újabb emlékezetes kamaszhős ábrázolásával ad bizonyságot rendkívüli tehetségéről.

... Lorenzo történetét még olvastam volna. És mégis, így volt ez jól. Így volt ez helyes.

– Mi a vége?
Ez volt a vége. Ennyi. Én jónak találtam így.
Különben is, utáltam a befejezéseket. Jól vagy rosszul, de a befejezésekben muszáj mindig mindennek elrendeződnie.
Én arról szerettem mesélni, hogy földlakók és idegenek harcolnak egymással csak úgy, meg a semmit kutató űrutazásokról. És a vadállatokat is szerettem, akik csak élnek bele a nagyviláágba, mit sem tudnak a halálról. Megőrjített, hogy a filmek után a papa és a mama mindig csak a befejezésről vitatkozott, mintha annyi volna a történet és a többi nem is számítana.
Akkor hát a való életben is, ott is csak a vége a fontos? Laura nagyi élete semmit sem számít, csak a halála a fontos, itt ezen a ronda kilinikán?


Sok mikro- tragédián keresztül jut el NA az utolsó makro- tragédiáig.
Nagyon sok Lorenzo szaladgál a világban. A kívülállósság, a megfelelési kényszer, az ártatlan hazusgságok sodrása. Teljes hétköznapisága adja a helyzet félelmetességét. 

Egy másik kedvenc szerzőm egyik regénye (Ágota Kristóf: Trilógia), ami szintén kedvenc, is része a történeteknek. Nem hiszem, hogy véletlen egybeesés. Hangulatilag is illik a történethez. És a testvér-párhuzam miatt is úgy gondolom, hogy teljesen jó helyre került.

NA könyveinek a hangulata annyira sajátos és különleges, hogy a legszürkébb, legszívfacsaróbb részeknél is szeretnék ott lenni a helyszínen. Ettől többet pedig író nem érhet el...

A foci ostoba játék, egy labdát kerget mindenki, de a többiek ezt szeretik. Ha megtanulok focizni, nyert ügyem van. Lesznek barátaim.
Összeszedtem a bátorságom, és beálltam a kapuba, ahová soha senki nem akart beállni, és ráébredtem, hogy nem is olyan borzasztó dolog védeni. Volt egy bizonyos Angelo Stangoni, aki ha megkaparintotta a labdát, nem lehetett tőle elvenni. Végigcikázott a pályán a kapu elé, és akkorákat lőtt, mint az ágyú. Egyik meccsen felrúgják. Büntető. Beállok középre a kapuban. Ő nekifut.
Én nem ember vagyok, mondom magamban, én egy Gnúz vagyok, egy umbriai laboratóriumban kitenyésztett bűnronda, de rettentő fürge állat, melynek egyetlen feladata van az életben, aztán nyugodtan meghalhat. Meg kell védenie a Földet egy pusztító meteorittól.
Stangoni jól megbikázta, a jobbomra jött a lövés, én repültem, ahogy csak egy Gnúz tud, nyújtott karral, és a labda ott volt a kezemben, kivédtem.
Emlékszem, a csapattársaim ölelgettek, és jó volt, mert azt hitték, hogy közülük való vagyok. 

Kádár Annamária: Mesepszichológia 2.

Útravaló kényes nevelési helyzetekhez


…mint az az indián, akit vándorútja közben felvesz egy autós, hogy gyorsabban célba érjen. Amikor megérkeznek, az indin kiszáll, megköszöni a fuvart, majd leül az árok szélére, és nem mozdul.
– Mire vársz? – kérdi a sofőr.
– Várom, hogy utolérjen a lelkem! – feleli az indián.


Nem volt rossz. Sőt. Kifejezetten igényesnek és szórakoztatónak éreztem. Mégis. Valami hiányzott. Nem tudom megfogalmazni, hogy mi. Pedig sokat gondolkoztam rajta és nagyon zavar. Hiszen a maga kategóriájában nehezen lehetne találni jobbat.
 
Korrekt az első rész. Érdekes, a körülményekhez és steril környezethez képest nagyon jó, gyakorlati példák, helyzetek. Remek kis listával zárul, csupa szerethető és hasznos meséskönyvekkel. ... és Tündérbogyó meséit is nagyon hamar megszereti az olvasó. 

A Mesepszichológia első részében a mese szerepére, az életkori sajátosságoknak megfelelő meseválasztásra és a mese érzelmi intelligencia fejlesztő hatására koncentráltam. A második részben a szülő-gyermek kapcsolat útvesztőit, azokat a „kényes” nevelési helyzeteket veszem górcső alá, amelyekben csak a hiteles szülői jelenlét hozhat valódi megoldást. A mese ugyanis az én megközelítésemben nemcsak népmesét és műmesét jelent, hanem a saját életmesénket is: azt a történetet, amelyet önmagunkról, gyökereinkről, hitvallásunkról, álmainkról és céljainkról, félelmeinkről és fájdalmainkról, kudarcainkról és győzelmeinkről mondunk el önmagunknak és a gyermekünknek. Ezt ráadásul nemcsak este vagy az erre szánt pillanatokban, de folyamatosan meséljük, sokszor szavak nélkül is – a jelenlétünkkel, viselkedésünkkel, önmagunkhoz, az emberekhez és a világhoz való hozzáállásunkkal.
Szülőként, pedagógusként a nevelés során is a magunk történetét meséljük. A szabályok, határok kijelölése és betartatása; a motiválás; a problémamegoldás kérdéseiben történő választások mind rólunk, a mi világképünkről szólnak. Tetteinkkel meséljük el, hogy miben hiszünk, miért küzdünk, mi az, ami továbbvisz a nehéz helyzetekben – és azt is, hogy mikor adjuk fel. Bár egy-egy nevelési probléma kapcsán legtöbbször a gyermekünk viselkedésére fókuszálunk, azt szeretnénk megváltoztatni, rólunk mesél az is, hogy melyik az a konfliktushelyzet, ami drámai feszültséget okoz bennünk, és az is, hogy mit kezdünk vele. A gyermek bámulatos pontossággal mutat rá arra, amin dolgoznunk kell, a vele kapcsolatos nehézségek jelzések – és egyben lehetőségek is a továbblépésre. Felhívják a figyelmünket arra, hogy miben kell változnunk, fejlődnünk. Igen, ha engedjük, gyermekünk átírja a történetünket – és ebben a folyamatban mi válunk tanulóvá.

Második könyvemben túlnyomórészt azokról a nevelési kérdésekről írok, amelyekkel kapcsolatban a legtöbbször kértek tőlem tanácsot az elmúlt évek során, és igyekszem megmutatni azt is, hogy miként jelennek meg ezek a helyzetek a mesékben. Korcsoportokra és témakörökre lebontva ajánlok olyan, valóban magas színvonalú, magyar és külföldi szerzők által írt meséket, melyeknek meggyőződésem szerint jó hasznát vehetjük a problémák megoldásában.
A kötet tíz újabb, általam írt érzelmi intelligencia fejlesztő mesét is tartalmaz a 4-9 éves korosztály számára. Nagy kedvvel folytattam Lilla és Tündérbogyó történetét, akik számos újabb kaland során fedezik fel a külső és belső világot.

A fülszöveg tökéletes. Nem túloz, nem beszél mellé. Mindent megkap az olvasó, amit vár, amit ígérnek neki. Talán nem a kellő pillanatban találtunk egymásra és ez okozza azt a pici hiányt. Ettől függetlenül azért nagyon szerettem.

Az elindulás a saját komfortzónánkból való kimozdulást jelenti, a hamuban sült pogácsa az erőforrásainkat, a sárkányok a saját félelmeinket, szorongásainkat, amelyeket meg kell szelídítenünk, a segítőtársak a társas kapcsolati hálónkat, a királylány megtalálása a saját jobbik énrészünk felfedezését, az elérendő cél pedig az önmegvalósításunkat. 

2016. január 31., vasárnap

Bartis Attila: A vége

„…az egyetlen, ami kiűzheti belőlünk a magányt, az a másik szívverése a saját mellkasunkban”
„Egy fotográfu s története, aki… Nem: egy férfi története, aki… Nem: egy szerelem története, ami… Vagy több szerelem története, amik egymással… Vagy egy ország története, ami… Na hagyjuk. Ez a regény megad mindent, amit egy regény adhat: igazságot, őszinteséget, atmoszférát, mesét. Meg mindehhez még valamit, amit Bartis Attila rajongói már ismernek: az érzelmek olyan elképesztő erejű sodrását, ami magába ránt, és nem ereszt. Mindegy, hogy az olvasó mániákusnak tartja-e Szabad Andrást, vagy pedig halálosan beleszeret, mindenképpen azt érzi, csak úgy érdemes élni, ahogy ő: ezen a hőfokon. Az ilyen szereplőt nevezzük főhősnek. Vele kell menni.”
(Kemény István)

... akkor is vele kell menni, olyankor sem szabad elhagyni, amikor  már nem értjük, hogy hogyan is férhet ennyi fájdalom, ennyi csalódás, ennyi magány, ennyi félelem, ennyi bizonytalanság, ennyi tehetetlenségérzet. Nem szabad elhagyni. Nem lehet elhagyni. És mégis... vannak olyan pillanatok, amikor  el kell távolodni. Amikor nem elég a szeretet. Nem elég a szerelem. Nem elég a megértés. Nem elég az együttérzés.

Egy hatalmas hangulat az egész könyv. És egyáltalán nem csodálkozom, hogy Bartis nem lett volna képes ebben a hangulatban sokkal tovább élni... Vannak regények, amelyeket egy életen át lehet írni, de ez nem az a könyv. Élőhalott leszek, ha még túl sokáig marad velem. A regényírás nem arról szól, hogy leírjuk, amit már tudunk. Hanem hogy ott, munka közben tudunk meg egy csomó mindent, amit a fene se gondolt volna. Senki nem tud a saját valóságommal úgy szembesíteni, mint a saját mondataim. És ha ez nem történik meg, akkor azok a mondatok valószínűleg nem lesznek érvényesek senki másra sem.
... Együtt élni a nap minden pillanatában azokkal az érzésekkel, amik az olvasóra ugyan "csak" néhány óra erejéig hatnak, mégis olyan gyomorszájba vágósak. Félelmetes lehet napi ezernyi gyomorszájba vágást megélni. Este úgy feküdni le, hogy reggel kezdődik elölről..., hogy nem tudod éppen melyik esemény, melyik emlék, melyik illat, melyik szó fogja kiváltani, de egész biztos, hogy bekövetkezik... Túl van a félelmetesen. Valahol az elviselhető és elviselhetetlen határán...
Köszönöm Bartis Attilának ezt az élményt! 
Nem szeretném dobozolni, kategorizálni a történetet. El kell olvasni és mindenki megtalálja magának a számára aktuális réteget. Épp ezért lehet belőle az a sokszorolvasós és minden alkalommal épp mással fejbevágós könyv.
Remek az egész, úgy ahogy van.

... lényegében a kettős mércéink, az igazsághoz és a hazugsághoz való viszonyunk határozza meg az életünket. (BA)

2016. január 30., szombat

Dragomán György: Oroszlánkórus


Topp tizenkettő / Rosszaságok/

A diófa harmadik elágazásáról, amikor elszakadt a tárzánkötél.
A székre állított sámliról, amikor le akartam venni a konyhakredenc tetejéről az eldugott tejkrémet.
A lépcsőkorlátról az alsó lépcsőre, amikor szembekötősdit játszottunk a lépcsőházban.
A rozsdás csúszdáról, amikor beszakadt alattam.
A jeges aszfalton, amikor Misu elakasztott.
A biciklimről, amikor elengedett kézzel mentem, és fel akartam lépni a vázról a kormányra.
A hármas trambulinról, amikor csak le akartam nézni a vízre.
A kollektív kerítéséről, amikor hoztuk kifele a kukoricacsöveket.
A magasles létrájáról, amikor el akartuk foglalni.
Az iskolában a betonperemről várazáskor.
A patakba, amikor tubifexet szedtünk.
A tűzlétra tizenkettedik fokáról amikor a nagyok repülni tanítottak.


Mert Dgy egyik világának ez is része...

Az Oroszlánkórus a bátorság könyve. Történeteit a ritmus élteti, az elbeszélések szereplői zenével győzik le a félelmet és a gyászt, megtanulnak erőt venni a szerelem és a sóvárgás fájdalmán. Minden mondatban ott lüktet a zene, szól a dzsessz, a latin ballada, a kőkemény hevimetál vagy a bécsi újévi koncert keringője, dübörög a manele és a koreai csajpop, kihangosodik a szívverés vagy a futó lábak dobogása. A lendületes történetekben a zene esélyt ad az ellenállásra, segít abban, hogy vállaljuk a sorsunkat, gyerekek legyünk a felnőttek között, vagy otthont keressünk egy idegen országban.
A könyv különlegessége, hogy a szerzőnek három regény után most jelenik meg először novelláskötete – ráadásul a szövegek egy része a könyv megjelenésével egy időben hangoskönyvként is meghallgatható.


Én a zenével talán, nem igazából egészen biztos, hogy jobban hadilábon állok, mint a filmekkel..., de tényleg. Aki ismer, az tudja, hogy ez nagyjából mit is jelent. És, cím ide, vagy oda, mégsem okozott ez problémát. Pedig értem, hogy miért ez lett a cím és teljesen helyénvalónak is tartom.
DGy nagyon jól ír. Nekem is ír. Rólam is ír. Kedvenszerzőm. Ezért elég nehéz bármit is írnom. Hiszen minden kevés. Semmi nem lehet olyan korrekt és olyan hangulatos, mint DGz történetei.

Szeretem a novelláit. Szeretem a gyermekszereplőit. Szeretem a történeteit. Szeretem a hangulatait. Szeretem a sok-sok dragomángyörgy-világot. És novelláskötet esetében ez azt jelenti, hogy mégtöbb egyedi világ. Nem rózsaszín-világok. Nem olyan felhőn ülve, lábat lógatós és közben mesét hallgatós történetek... és mégis. Leginkább egy felhőn ülve, lábat lógatva szeretném hangoskönyv formájában hallgatni...

A jó novellában ott van egy regénnyi titok... - mondja ezt DGy. És valóban, az ő novellái nem a bekzedésekkel kezdődnek és a történetek vége legtöbbször jóval az utolsó pontokon túl van.
Szeretek DGy olvasó lenni.:) Nem csak, amikor egy-egy jó történetet olvasok tőle. Hanem civilben is. Amikor épp csak úgy vagyok. Vagy éppen utazok. Esetleg teszek-veszek.

Várom DGy további történeteit, meséit, világait, regényeit, novelláit, hangulatait. De addig is... mindenkinek, hiszen nem lehet elégszer:  ..., mert ilyen egy 21. századi író honlapja. :)